Itt kő kövön nem maradt, mindenki “megkapta”.
„Tény, hogy a Nyugat túl sokszor elárulja önmaga jobbik felét, de tagadhatatlan, hogy legalább van egy jobbik fele – a kínai meg az orosz birodalom számára ezzel szemben soha nem volt szempont az érdekszférájához tartozó országok fejlődése, békéje vagy állampolgárainak szabadsága.
A magukat nemzetiként azonosító polgártársak az erő jogát ünnepelve legalább azt észrevehetnék, hogy Orbán Viktor milyen félreérthetetlenül folytatja Kádár János politikáját:
Az országot száznyolcvan fokkal az istváni döntés ellenében vezeti – csakhogy Kádárnak volt mentsége erre, hisz Magyarországon állomásozott a Vörös Hadsereg, ezzel szemben Orbán kurzusának élén elragadta a fél magyarság lelkét, s leszállította azt jó pénzért és nemzetbiztonsági támogatásért a medve mancsaihoz.
A második rendkívül irritáló véleményfrontot a mindent szétfikázó, militáns liberális értelmiség képezi, melynek tagjai kalapjaikat lengetve ünneplik Amerika és Európa valamennyi önfeladását, mert legendás kritikai érzékük vakfoltja valahogy a teljes nyugati féltekére kiterjed.
E csoport tagjai fenntartások nélkül veszik át az aktuálisan menő szélsőliberális hisztériákat, egykori rabszolgatartókként alázatosan térdepelnek a Black Lives Matter kritikai fajelmélettől ihletett mozgalmának egyetlen szavára, és gondolkodás nélkül rasszistázzák le azt, aki ebből inkább kimaradna, őrjöngő indulattal támadják a fehér férfiak idők kezdete óta tartó világuralmát, és felülvizsgálat nélkül bárkit virtuálisan meglincselnek, akire egy magát áldozatként megnevező nő kimondja a metoo-t – amikor pedig 2017-ben volt pofám a növekvő putyini befolyás ellen nyilvános beszédben tiltakozni az orosz nagykövetség előtt, azzal fenyegettek, hogy festékkel öntenek le, mert nem különbek, mint Putyin:
Csak addig szeretik a szólásszabadságot, amíg a nekik tetsző véleményt biztosítja.
Ez az erőszakos szekta természetesen ezúttal sem enged többet a civilizált emberiségnek, mint az ájtatos szemforgatást bármiféle, Nyugatot illető rendszerkritika láttán, továbbá a maga százasszög-primitívségű világmagyarázatának mantrázását, mely szerint a Nyugat jóságos, Putyin pedig gonosz.
Pedig, mint az köztudott, a világ nem fekete vagy fehér, hanem sokszínű – bizarr, hogy épp őket kell emlékeztetni erre.
Bár megvetem, mégis megértem a fent nevezett két csoportot, tagjaik ugyanis korlátoltságaik és fóbiáik rabjai – se többet, se jobbat nem várhat el tőlük senki: ostobaságukban önazonosak.”