Riasztó folyamatok indultak meg, melyek ha végigmennek és bekövetkeznek, akkor rá sem fogunk ismerni Európára…
Az Európai Tanács hétéves költségvetéséről szóló megállapodás tartalmilag a visegrádi négyek, és konkrétan Orbán Viktor miniszterelnök sikerét hozta.
Másodszor viszont: az unión belüli két alapvető irányzat, a föderalista, globalista liberálisok és a nemzeti szuverenisták közötti törésvonal nemhogy enyhült volna, hanem tovább éleződik az ősz folyamán.
Ennek első jeleként az Európai Parlament, amelyet a liberális fősodor irányít, máris keresztbe tett a megállapodásnak, és a további fejlemények egyelőre kiszámíthatatlanok.
Ezért és tágabb összefüggésben is azt állítom, hogy válságban van az Európai Unió, s még az sem elképzelhetetlen, hogy belátható időn belül ellehetetlenül a működése és darabjaira hullik.
Természetesen többféle opció képzelhető el az unió jövőjét illetően, az azonban már jó ideje látszik, hogy az unió azért gyenge és hatástalan a nemzetközi politikában, a geopolitikai csatározásokban, a nagyhatalmakkal szembeni viszonyban, illetve gazdasági teljesítményében is, mert alapvetően nem koherens a céljaiban, nem képez szerves és integráns egységet, belső széttartó erők, törésvonalak osztják meg és teszik cselekvésképtelenné.
Mindezzel korántsem azt akartam mondani, amit Brüsszel jelenlegi vezetői, a brüsszeli bürokrácia is nap min nap hajtogat Ursula von der Leyentől egészen Donald Tuskig, hogy a cél az „ever closer union”, a tagállamok közötti minél nagyobb integráció
– magyarul mondva az Európai Egyesült Államok mint szuperföderális szövetségi állam létrehozása.
Nem, ennek éppen az ellenkezőjét állítom:
Annak beismerése, hogy az unióban nincs egység – ami nélkül hiteles és hatásos cselekvés sincs, akárcsak egy pártban vagy egy kormányzatban –, nem azt üzeni, hogy akkor tehát tűzzel-vassal teremtsük meg az egységet, hanem azt mutatja meg számunkra, hogy az unió a jelenlegi, évtizedek alatt kiépült szerkezetében és működésében nem is lehet egységes.
Vagyis az alapok hiányoznak ahhoz, hogy az unió egységes és integrált legyen; tehát minden kísérlet, amelyik nem alulról, a tagállamok felől szerveződik, hanem felülről, a brüsszeli és a mögöttük álló globális elit részéről indul el és a tagállamokra próbálja kényszeríteni az integráció folyamatát, eleve kudarcra van ítélve.
Az amerikai állampolgárok többsége elsősorban amerikainak érzi magát, s csak másodsorban ohióinak, kaliforniainak, texasinak, ezzel szemben az európai ember elsődlegesen francia, olasz, dán, lengyel, magyar, s csak másodsorban európai.
Ez alapvető különbség, s ebből adódik az unió válsága, vannak ugyanis nagyon erős csoportok Brüsszelben, illetve az észak- és nyugat-európai tagállamokban, amelyek minden reális adottság ellenére, mint egyfajta víziót, rá akarják kényszeríteni a tagállamokra az integrált Európa tervét.
Mi, közép- és kelet-európaiak azonban, akik nemrég szereztük vissza a nemzeti szuverenitásunkat, a legkevésbé sem szeretnénk átadni azt egy másik nemzetközi központnak, Moszkva után most jelesül Brüsszelnek.
Ha a tagállamok mértékadó része nem akarja a teljes integrációt – és nem akarja –, akkor a vizionáriusok tervei szétszabdalják és felőrlik az Európai Uniót.
A jelenlegi jogi helyzet ugyanis az, hogy a tagállamok az Európai Tanácsban, tehát a továbbra is legfontosabb döntéshozó testületben vétójoggal rendelkeznek a döntések esetében, vagyis konszenzus kellene ahhoz, hogy az unió áttérjen a tagállamok szuverenitását feladó föderalista berendezkedésre.
Ha ezt nem akarja mondjuk Magyarország és Lengyelország, akkor a föderalizmus csak erőszakkal érhető el, de akkor az már mitől lenne unió?
Ezzel szemben a szuverenisták a realitásokból, a meglévő, hatásos és hatékony nemzetállami akaratokból és identitásokból indulnak ki, amelyek most, a koronavírus-járvány időszakában is megmutatkoztak.
Kiderült és világossá vált ebben a vis maior világhelyzetben, hogy a nemzetállamok a cselekvőképesek, miközben a föderalista Európai Bizottság sokáig csak tehetetlenül vergődött, miként más összefüggésben az ENSZ mint globális szervezet sem állt éppen a feladata csúcsán.
A tagállamok, a nemzetek úgymond bilaterális kapcsolatokban szervezték meg a járvánnyal szembeni együttműködés legkülönfélébb formáit, egyeztették egymással a szükséges, utazással, vizsgálatokkal kapcsolatos intézkedéseket, s mindez hatékonyan működött és működik ma is, hiszen a pandémiának még sajnos nincs vége.
Az unió válságát ugyanakkor nem csökkentette a mostani költségvetési vita sem, amelynek során feketén-fehéren kiderült:
A gazdagabb tagállamok nem igazán hajlandók az unióért adakozni, hiszen például a „fukarnak” nevezett négyek – Ausztria, Hollandia, Svédország és Dánia, később pedig Finnország is – a korábbi hozzájárulásukat a közös büdzséhez még a világjárvány okozta gazdasági visszaesés körülményei között sem kívánták megemelni – sőt tovább akarták csökkenteni egy százalékra.
Más kérdés, hogy végül – a kialakult vis maior válsághelyzet miatt – engedniük kellett.
És ez mindent megmutat a gazdagabb tagállamok többi, szegényebb tagállamokkal szembeni szolidaritásáról, illetve annak hiányáról.
Miféle európai integrációról, föderációról beszélnek itt Frans Timmermansék, Věra Jourováék, Charles Michelék, Donald Tuskék és társaik, ha ennek még a gazdasági alapjai is hiányoznak?
A fukar négyek az év elején arról beszéltek, hogy ők természetesen az európai egység hívei, ám az egységről az a véleményük, hogy az elsősorban nem pénzkérdés, hanem a politikai ügyekben és az értékekben való egyetértésben nyilvánul meg.
Valójában úgy akarnak Európai Egyesült Államokat, hogy az a korábban is és ma is meglévő hierarchikus erőviszonyokra épüljön fel az ő folyamatos dominanciájukkal Közép- és Kelet-Európa felett. Köszönjük, nem ezt képzeltük el, amikor beléptünk!
S a válság felteszi azt a kérdést is: vajon működőképes-e az unió ebben a formájában?
Komolyan felvethető-e még a szuperföderális, nemzeteket maga alá gyűrő Európai Egyesült Államok gondolata?
Vagy ezzel szemben az uniót nemzetállamok laza szövetségévé kellene változtatni, ami már nem az értékek erőszakos összehangolásáról szólna, hanem újra, miként a Közös Piac idején, a szuverén nemzetállamok gazdasági érdekeinek összehangolásáról, Donald Trump receptje alapján kétoldalú kapcsolatokról, a kölcsönös előnyök kereséséről?
Nem kellene-e egy új szerződés, amely lebontaná a maastrichti és a lisszaboni szerződéseket, s megadná újra a nemzetek szabadságát? Nem kellene végre leszámolni az utópikus európai egységesülés illúziójával, s visszatérni a realitások világába?
Most kezdődött az unióban a féléves német elnökség, s ne legyenek kétségeink, az elkötelezetten föderalista és integrációpárti Angela Merkel – Emmanuel Macron által megtámogatva – mindent megtesz majd azért, hogy a közép-európai államokra rákényszerítse a „közös értékeket”, s az unió elinduljon az Európai Egyesült Államok irányába.
Válaszút elé kerültünk, a törésvonalak tovább éleződnek, s a quo vadis, unió? kérdésére lassan válasz fog születni. Ami a mi uniós vagy – egy, csak végső esetben választandó opció esetén – unión kívüli sorsunkat is meghatározza.
Fricz Tamás írása