Az EU darabjaira fog hullani és az Európai Egyesült Államok egy rémálomszerű utópia

Riasztó folyamatok indultak meg, melyek ha végigmennek és bekövetkeznek, akkor rá sem fogunk ismerni Európára…

Az Európai Tanács hétéves költségvetéséről szóló megállapodás tartalmilag a visegrádi négyek, és konkrétan Orbán Viktor miniszterelnök sikerét hozta.

Másodszor viszont: az unión belüli két alapvető irányzat, a föderalista, globalista liberálisok és a nemzeti szuverenisták közötti törésvonal nemhogy enyhült volna, hanem tovább éleződik az ősz folyamán.

Ennek első jeleként az Európai Parlament, amelyet a liberális fősodor irányít, máris keresztbe tett a megállapodásnak, és a további fejlemények egyelőre kiszámíthatatlanok.

Ezért és tágabb összefüggésben is azt állítom, hogy válságban van az Európai Unió, s még az sem elképzelhetetlen, hogy belátható időn belül ellehetetlenül a működése és darabjaira hullik.

Természetesen többféle opció képzelhető el az unió jövőjét illetően, az azonban már jó ideje látszik, hogy az unió azért gyenge és hatástalan a nemzetközi politikában, a geopolitikai csatározásokban, a nagyhatalmakkal szembeni viszonyban, illetve gazdasági teljesítményé­ben is, mert alapvetően nem koherens a céljaiban, nem képez szerves és integráns egységet, belső széttartó erők, törésvonalak osztják meg és teszik cselekvésképtelenné.

Mindezzel korántsem azt akartam mondani, amit Brüsszel jelenlegi vezetői, a brüsszeli bürokrácia is nap min nap hajtogat Ursula von der Leyentől egészen Donald Tuskig, hogy a cél az „ever closer union”, a tagállamok közötti minél nagyobb integráció

– magyarul mondva az Európai Egyesült Államok mint szuperföderális szövetségi állam létrehozása.

Nem, ennek éppen az ellenkezőjét állítom:

Annak beismerése, hogy az unióban nincs egység – ami nélkül hiteles és hatásos cselekvés sincs, akárcsak egy pártban vagy egy kormányzatban –, nem azt üzeni, hogy akkor tehát tűzzel-vassal teremtsük meg az egységet, hanem azt mutatja meg számunkra, hogy az unió a jelenlegi, évtizedek alatt kiépült szerkezetében és működésében nem is lehet egységes.

Vagyis az alapok hiányoznak ahhoz, hogy az unió egységes és integrált legyen; tehát minden kísérlet, amelyik nem alulról, a tagállamok felől szerveződik, hanem felülről, a brüsszeli és a mögöttük álló globális elit részéről indul el és a tagállamokra próbálja kényszeríteni az integráció folyamatát, eleve kudarcra van ítélve.

Az amerikai állampolgárok többsége elsősorban amerikainak érzi magát, s csak másodsorban ohióinak, kaliforniainak, texasinak, ezzel szemben az európai ember elsődlegesen francia, olasz, dán, lengyel, magyar, s csak másodsorban európai.

Ez alapvető különbség, s ebből adódik az unió válsága, vannak ugyanis nagyon erős csoportok Brüsszelben, illetve az észak- és nyugat-európai tagállamokban, amelyek minden reális adottság ellenére, mint egyfajta ­víziót, rá akarják kényszeríteni a tagállamokra az integrált Európa tervét.

Mi, közép- és kelet-euró­paiak azonban, akik nemrég szereztük vissza a nemzeti szuverenitásunkat, a legkevésbé sem szeretnénk átadni azt egy másik nemzetközi központnak, Moszkva után most jelesül Brüsszelnek.

Ha a tagállamok mértékadó része nem akarja a teljes integrációt – és nem akarja –, akkor a vizionáriusok tervei szétszabdalják és felőrlik az Európai Uniót.

A jelenlegi jogi helyzet ugyanis az, hogy a tagállamok az Európai Tanácsban, tehát a továbbra is legfontosabb döntéshozó testületben vétójoggal rendelkeznek a döntések esetében, vagyis konszenzus kellene ahhoz, hogy az unió áttérjen a tagállamok szuverenitását feladó föderalista berendezkedésre.

Ha ezt nem akarja mondjuk Magyarország és Lengyelország, akkor a föderalizmus csak erőszakkal érhető el, de akkor az már mitől lenne unió?

Ezzel szemben a szuverenisták a realitásokból, a meglévő, hatásos és hatékony nemzetállami akaratokból és identitásokból indulnak ki, amelyek most, a koronavírus-járvány időszakában is megmutatkoztak.

Kiderült és világossá vált ebben a vis maior világhelyzetben, hogy a nemzetállamok a cselekvőképesek, miközben a föderalista Európai Bizottság sokáig csak tehetetlenül vergődött, miként más összefüggésben az ENSZ mint globális szervezet sem állt éppen a feladata csúcsán.

A tagállamok, a nemzetek úgymond bilaterális kapcsolatokban szervezték meg a járvánnyal szembeni együttműködés legkülönfélébb formáit, egyeztették egymással a szükséges, utazással, vizsgálatokkal kapcsolatos intézkedéseket, s mindez hatékonyan működött és működik ma is, hiszen a pandémiának még sajnos nincs vége.

Az unió válságát ugyanakkor nem csökkentette a mostani költségvetési vita sem, amelynek során feketén-fehéren kiderült:

A gazdagabb tagállamok nem igazán hajlandók az ­unióért adakozni, hiszen például a „fukarnak” nevezett négyek – Ausztria, Hollandia, Svédország és Dánia, később pedig Finnország is – a korábbi hozzájárulásukat a közös büdzséhez még a világjárvány okozta gazdasági visszaesés körülményei között sem kívánták megemelni – sőt tovább akarták csökkenteni egy százalékra.

Más kérdés, hogy végül – a kialakult vis maior válsághelyzet miatt – engedniük kellett.

És ez mindent megmutat a gazdagabb tagállamok többi, szegényebb tagállamokkal szembeni szolidaritásáról, illetve annak hiányáról.

Miféle európai integrációról, föderációról beszélnek itt Frans Timmermansék, Věra Jourováék, Charles Michelék, Donald Tuskék és társaik, ha ennek még a gazdasági alapjai is hiányoznak?

A fukar négyek az év elején arról beszéltek, hogy ők természetesen az európai egység hívei, ám az egységről az a véleményük, hogy az elsősorban nem pénzkérdés, hanem a politikai ügyekben és az értékekben való egyetértésben nyilvánul meg.

Valójában úgy akarnak Európai Egyesült Államokat, hogy az a korábban is és ma is meglévő hierarchikus erőviszonyokra épüljön fel az ő folyamatos dominanciájukkal Közép- és Kelet-Európa felett. Köszönjük, nem ezt képzeltük el, amikor beléptünk!

S a válság felteszi azt a kérdést is: vajon működőképes-e az unió ebben a formájában?

Komolyan felvethető-e még a szuperföderális, nemzeteket maga alá gyűrő Európai Egyesült Államok gondolata?

Vagy ezzel szemben az uniót nemzetállamok laza szövetségévé kellene változtatni, ami már nem az értékek erőszakos összehangolásáról szólna, hanem újra, miként a Közös Piac idején, a szuverén nemzetállamok gazdasági érdekeinek összehangolásáról, Donald Trump receptje alapján kétoldalú kapcsolatokról, a kölcsönös előnyök kereséséről?

Nem kellene-e egy új szerződés, amely lebontaná a maastrichti és a lisszaboni szerződéseket, s megadná újra a nemzetek szabadságát? Nem kellene végre leszámolni az utópikus európai egységesülés illúziójával, s visszatérni a realitások világába?

Most kezdődött az unióban a féléves német elnökség, s ne legyenek kétségeink, az elkötelezetten föderalista és integrációpárti Angela Merkel – Emmanuel Macron által megtámogatva – mindent megtesz majd azért, hogy a közép-európai államokra rákényszerítse a „közös értékeket”, s az unió elinduljon az Euró­pai Egyesült Államok irányába.

Válaszút elé kerültünk, a törésvonalak tovább éleződnek, s a quo vadis, unió? kérdésére lassan válasz fog születni. Ami a mi ­uniós vagy – egy, csak végső esetben választandó opció esetén – unión kívüli sorsunkat is meghatározza.

Fricz Tamás írása