Serge Monast 1995-ben publikálja „A torontói jegyzőkönyvek” (Les Protocoles de Toronto) c. dokumentumot.
A szerző szerint a jegyzőkönyvek 1967 nyarán születtek, amikor a NWO eszméjének akkori irányítói a kanadai nagyvárosban gyűltek össze azzal a céllal, hogy kidolgozzák a következő 50 évre szóló stratégiájukat.
Miután elolvastátok a kivonatokat, mindenki eldöntheti, hogy az elmúlt 45 évben vajon mennyi (és hogyan) valósult meg ebből…
Erősíteni kell a „Szórakozás Társadalmát” (Société des Loisirs), amely már eddig is hatalmas szolgálatokat tett nekünk. Az elsődleges ösztönök által diktált egyéni elvárások minél rövidebb időn belüli kielégítése gyenge, befolyásolható és manipulálható generációkat eredményez.
Ennek érdekében fel kell használnunk az audiovizuális technológia valamennyi vívmányát, s az egyéneket (kiemelten az ifjúságot) ezen keresztül individualista életszemléletre kell nevelni, mert a jövő emberének ilyennek kell lennie. Egy önző embernek nincsenek eszméi, nincsenek álmai, sem pedig belső tartása.
Bátorítani kell az ökológiai szemléletű anarchizmus elterjedését, kiemelten az egyetemi, főiskolai hallgatók körében, hiszen ők a nemzetállamok ellenségei. Az úgynevezett környezetvédelmi és zöld gondolkodás természetes (de csak taktikai) szövetségesünk mindaddig, amíg a fennálló nemzetállami rendet támadja.
Az általunk befolyásolt ifjúság lelki szegénységét egy hamis és virtuális, tudománynak tűnő technológiai masszával kell ellensúlyoznunk. Ennek a legmegfelelőbb terepe az oktatási rendszer, ahol a klasszikus humán műveltséget helyettesítenünk kell egyfajta műszaki, pragmatikus szemléletmóddal.
Szorgalmaznunk kell a nemzetközi szabad-kereskedelmet; le kell bontanunk a gazdasági és politikai határokat, meg kell szüntetnünk a külkereskedelmet sújtó adókat, mert ezáltal a nemzetállamok elveszítik egyik legerősebb fegyverüket. A nemzeti és hazafias érzések egyre nevetségesebbé válnak, ami elősegíti a globalizációt. A korlátok nélküli szabad-kereskedelem elősegíti a munkanélküliség növekedését, a gyengébb nemzetállamok versenyképességének elvesztését, a hagyományos nemzetgazdasági ágazatok végzetes lemerülését és piacvesztését.
Embereink, szimpatizánsaink által az elsők között elfoglalandó területek a nemzetállamok külügyminisztériumai, a bevándorlási hivatalok és a nemzetközi szervezetek migrációs ügynökségei. Feladatuk az, hogy minél tágabbra nyissák a fejlett államok kapuit a harmadik világból (elsősorban Afrikából és Ázsiából) érkező migránsok előtt, hiszen így jelentősen növekszik a befogadók és a bevándorlók közötti feszültség.
A sajtó manipulálásával, a közvélemény általunk kívánatosnak tartott irányba történő befolyásolásával – érde- keinknek megfelelő módon – mindig olyan híreket terjesztünk, amelyek mindig a megfelelő lökést adják a tömegeknek. A harmadik világban fegyveres konfliktusokat és háborúkat gerjesztünk, mert ezek hatására az onnan kivándorolni, menekülni szándékozók hullámokban érkeznek majd a Nyugat kapuihoz.
A nyugati világban működő nagyvállalatok termelőegységeit lassanként át kell helyezni azokba az államokba, amelyek még hisznek a piacgazdaság mindenhatóságában s devizaéhségük elnyomja a legelemibb óvintézkedéseket is: a kelet-európai és mediterrán országok, Dél-Amerika. A multik természetesen csak addig fognak ottmaradni, amíg a munkaerőt valóban rabszolgaáron tudják nyújtani; amint szükséges (s amint a politikai változások lehetővé teszik), tovább kell vonulni még keletebbre: a Szovjetunió, Kína és a többi ázsiai országba.
A befogadó államokat rá kell bírni, hogy kölcsönöket vegyenek fel a nemzetközi pénzintézetektől (elsődlegesen az IMF-től és a Világbanktól, amelyek gyakorlatilag a mi tulajdonunkban vannak). Ha húzódoznának a kölcsönfelvételtől, meg kell ingatni a gazdaságukat, válságot kell előidézni, s bele kell zavarni őket egy adósságspirálba, majd – közvetett módon – kényszeríteni kell őket, hogy válságköltségvetésből válságköltségvetésbe bukdácsoljanak.
Létrehozzuk a globális gazdaságot (Économie Globale), amely fölött sem a nemzetállamok, sem a szakszervezetek nem tudnak semmiféle kontrollt gyakorolni. A globális gazdaság előbb-utóbb létrehozza a saját (ugyancsak globális) politikáját, s ennek következtében szükségessé válik a politikai rendszerek globális újjászervezése, melynek bölcsőjénél mi fogunk bábáskodni.
A globális gazdaság másik következménye a globális tömegkultúra, melybe – óvatosan és kiegyensúlyozott módon – bele kell tenni minden vallásból, minden nemzeti kultúrából és minden hagyományból, szokásból és tudományból egy kicsit – hogy mindenki elégedett legyen. Az írott és elektronikus médiumokon keresztül sulykolni fogjuk az uniformizált (és általunk előírt) ízlést kialakító reklámokat.
Bátorítani kell (főként az ENSZ és a NATO égisze alatt) a békefenntartó és béketeremtő katonai műveleteket, amelyeknek – a lehetőségekhez képest – humanitárius akcióknak kell tűnniük a közvélemény előtt (lásd még a média szerepe!). Ezek a fegyveresek valójában azt a célt szolgálják, hogy a két szervezet vezetésében elhelyezett embereink mindig rajta tartsák a szemüket a világ forrongó pontjain, s befolyásolhassák az ottani eseményeket.
A békeműveletek helyét pedig lassan majd átveszik a reagáló erők, később pedig már az egyszerű megelőzés is okot szolgáltathat fegyveres beavatkozásainkhoz, a világ bármelyik országában. Mindehhez szükséges az ENSZ és a többi nemzetközi katonai szervezet alapszabályainak lassú átalakítása, hogy előbb-utóbb (a már létező nemzetközi katonai erőn kívül) rendelkezésre álljanak nemzetközi rendőri és csendőri erők is.
Az egyént egyre kiszolgáltatottabbá kell tenni, s igaz ez a gazdasági, az ideológiai és az érzelmi összetevőre is. Emelni kell a nyugdíjkorhatárokat, egyre bizonytalanabbá kell tenni a munkahelyeket (tudatosítani kell például a munkavállalóban, hogy bármikor elbocsátható), a fizetések vásárlóerejét fokozatosan csökkenteni kell (például mesterségesen gerjesztett infláció segítségével), ugyanakkor biztosítani kell az egyéni agymosás lehetőségét (primitív tévéműsorok, manipulált oktatás, irányított sajtó, fogyasztás-centrikus társadalom, stb.).
Érdemes megfontolni olyan – nagy visszhangot és felháborodást kiváltó – bűncselekmények elkövetésének elősegítését, amelyek hatására az egyén maga kiált nagyobb biztonság és erőteljesebb rendőri vagy titkosszolgálati jelenlét után.
A nemzetállamokat minden eszközzel meg kell akadályozni abban, hogy gazdasági területeiket önállóan korszerűsítsék; különös figyelmet érdemelnek ilyen szempontból az energia- és pénzügyi szektor, a mezőgazdaság, valamint az új technológiák. Ezek azok a neuralgikus pontok, amelyeket ki kell vonni a nemzeti felügyelet alól, és soron kívül globális ellenőrzés alá kell helyeznünk.
Ahol lehet, az emberi munkaerőt gépekkel, robotokkal és – lehetőség szerint, a technológiai fejlődés függvényében – számítógépekkel kell helyettesíteni.
Egyre több olyan adatbázist kell létrehozni, amelyek – változatos módon, a technológiai fejlődés függvényében – egyre több információt tárolnak az egyénekről. Ezeknek a nyilvántartásoknak szükség esetén összekapcsolhatóknak kell lenniük, s fenntartásuk, valamint ellenőrzésük nemzetközi szervezetek joghatósága alá kell essen.
Ezek szükségességét bűnmegelőzési és bűnüldözési céllal kell magyarázni a tömegeknek. Mindezen lépésekkel párhuzamosan a lehető legjobban szigorítani kell a lőfegyverek egyének általi birtoklásának jogi feltételeit.
A velünk szembehelyezkedő nemzetállamokat meg kell büntetni: pénzügyi és gazdasági módszerekkel, ideológiai ellehetetlenítéssel, s végső esetben olyan extrém módszerekkel, mint az elektromágneses fegyverekkel kiváltott (és irányított) földrengések, éghajlat- és időjárás-változtatások, a férfiak és nők termékenységének csökkentése (akár teljes vagy részleges sterilizáció), stb.
Azokat az egyéneket, akik nem állnak be a sorba, s tetteikkel vagy szavaikkal veszélyeztetik az Új Világrend kialakítását, el kell lehetetleníteni, meg kell bélyegezni, nevetségessé kell tenni; végső esetben fizikailag is meg kell semmisíteni.
Eddig tartott a jegyzőkönyvek tartalmának kivonatos ismertetése. Serge Monast 1996 decemberében hirtelen elhunyt, s lakásából, illetve irodájából dokumentumok százai tűntek el a halálát követően.
1997 januárjában két egykori munkatársai is életét veszti: egyikük autóbalesetben, a másik pedig (egy újságíró-gyakornok) állítólag részegen kiesik egy toronyépület huszadik emeletének egyik ablakából. Serge halála előtt (’96 novemberében) egy tévéműsorban azt ígérte, hogy a jegyzőkönyvekről, valamint további exkluzivitásokról részletekkel fog szolgálni, de hirtelen halála ebben megakadályozta.