Ez most végigsöpört az interneten!
Van valami mélyen elkeserítő abban, ahogy a hatalomhoz hű médiagépezet működni kezd, amikor valaki kilóg a narratívából. Nem kiabál, nem fenyeget, nem hergel – csak elmondja, amit látott.
Ez történt most is, amikor Razsó Zoltán, egy kárpátaljai magyar ápoló nyíltan, névvel vállalta: nem látott verésre utaló nyomokat Sebestyén József testén. És ezzel gyakorlatilag kivívta a legbrutálisabb ítéletet: a karaktergyilkosságot.
Mert nem lehet csak úgy mást mondani, mint amit a „nemzeti” média elvár. Ha valaki nem hajlandó asszisztálni a kreált mártírnarratívához, ha nem a megfelelő szögből nézi a történetet, máris gyanús lesz. Razsót azonnal ügynöknek bélyegezték, majd jött az új, orwelli stílusú kifejezés: „magyarul beszélő”.
Figyeljünk csak erre – már nem magyar, csak valaki, aki magyarul beszél. Mert ha nem harsogja az előre megírt mondatokat, akkor biztosan nem közénk tartozik. Ez ma a lojalitásmérce.
Mindez úgy, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, amit a kormányoldali médiumok napok óta tényként közölnek. Se fotó, se videó, se boncolási jegyzőkönyv – csak sejtetések, kikacsintások, meg persze „névtelen források”.
A propaganda gépezete azonban így is teljes gőzzel beindult, és már régen nem Sebestyén Józsefről szól ez az egész, hanem arról, hogy ki mer mást mondani. És mit csinálunk vele, ha megteszi.
Razsó Zoltán arcát adta ahhoz, amit látott és tapasztalt. Nem állt be a sorba, nem ismételte a központi narratívát, és ezzel halálos bűnt követett el a rendszer szemében.
Ez nem csak egyszerű lejáratás – ez elrettentés. Figyelmeztetés mindenkinek, aki a saját szemének és józan eszének mer hinni. Aki úgy gondolja, hogy talán érdemes lenne kivárni a hivatalos vizsgálat végét, hogy nem kéne azonnal ítélkezni.
De ez itt nem a kivárásról szól. Itt ítélet van. Azonnal, könyörtelenül. Aki nem vonul fel zászlóval, nem posztol kockás képet, nem használja a megadott jelszavakat – az ellenséggé válik. Ez ma a rendszer logikája. A magyar identitás nem nyelv, nem sorsközösség, nem történelmi hagyomány – hanem hűség a pártvonalhoz.
Külön tragikus, hogy Razsó nem valami megmondóember, nem politikai aktivista. Egy ápoló. Egy ember, aki másokkal törődik, aki önként jelentkezett katonai szolgálatra is, amikor jött a háború. Nem plakátarc, nem celeb – csak egy ember, aki nem akart hazudni. Ezért most megbélyegezték, sárba tiporták, és ellehetetlenítik.
Mindez nem róla szól már. Rólunk szól. Arról, hogy képesek vagyunk-e megvédeni azokat, akik ki merik mondani az igazságot. Vagy hagyjuk, hogy a hatalom nyelvezete végleg kiszorítsa az emberség nyelvét.
Ha Razsó Zoltánt ilyen gyorsan és aljas módon darálják be, akkor senki nincs biztonságban. Ma őt tapossák el, holnap bárkit, aki nem mondja a „helyes” szöveget.
Ez nem újságírás. Ez nem nemzetvédelem. Ez félelemkeltés, politikai terror, modern boszorkányüldözés. A kérdés csak az: mennyien állunk még némán a máglya körül, miközben újra és újra belobban a tűz?
És ki lesz a következő, akire majd azt mondják: „ő csak magyarul beszél…”?