A vízözön elborította a földet, de nemcsak Noé élte túl…
Dr Thor Heyerdahl, tudományos akadémiák tagja, földrajzi és más társaságok tiszteletbeli tagja, sok kitüntetés birtokosa a “Ra” nádcsónakán bebizonyította hogy már évezredekkel ezelőtt az Atlanti-Óceán áthajózása lehetséges volt.
Ő azonban nem bizonyította be minden kétséget kizáróan, hogy az egyiptomi műveltség virágkorában, Krisztus előtt mintegy 3000 évvel az Atlanti Óceánt mind a két irányban rendszeresen átszelték a papiruscsónakok.
Ellenkezőleg, minél gyakrabban olvasom át a “Ra I.” és a “Ra II.” segítségével megtett utazásairól szóló jelentéseit, annál inkább világosabban látom, hogy az ellenbizonyíték derül ki. Ha Cortez és Pizarro spanyol hódítók Heyerdal módján nádcsónakon sodródtak volna Mexikó illetőleg Peru partjaira – egy Montezuma és egy inka sem gondolt volna arra, hogy őket mint isteneket tisztelje!
Akkor tehát kit?
Akkor tehát tételezzük fel, hogy nádcsónak-vitorlázók voltak, akiknek a fehér istenek nyomait köszönjük az Amazonastól Peruig és Mexikóig?
Ez két feltétel mellett volna lehetséges: először, ha ezek a nyomok pontosan az egyiptomi piramisépítők napjaiig nyúlnának vissza és másodszor, ha Amerika őskultúrái a mezopotámiai és észak-afrikai kultúrák világosabb hasonmásai volnának. De az egyik eset sem áll fenn.
Az amerikai magaskultúrák kezdeteit illető kérdésre csak két tudományos álláspont alakult ki.
Az egyik azt állítja, hogy még a Tiahuanaco falépítményeit is a Titicaca-tónál csak a Krisztus utáni évezredben emelték, a másik ezeket az építményeket, mint a már említett perui utakat is Krisztus előtti 6000 és 4000 év közé keltezi.
Akármelyik időt fogadjuk el, akár Krisztus előtt 5000, akár utána 500, voltak emberek, akik a szumérek gondolatgazdagságát és a fáraók kultúrformáit Amerikába ültethették át vagy akarták átültetni.
Nem marad tehát más hátra, minthogy búcsút vegyünk az egyiptomi magaskultúrának Amerikába való átvitele /akár nádcsónakkal, akár anélkül/ tételétől.
Biztos, hogy nem voltak egyiptomiak, föníciaiak és krétaiak sem vagy más Földközi-tengeri népek, akik saját magaskultúrájuk alapján a Kr. előtti harmadik vagy második évezredben a művelődési virágzást Dél-és Közép-Amerikában kiváltották, mert ezek az amerikai magaskultúrák vagy korábbra vagy legalább egy évezreddel későbbre időzíthetők.
Néhány tény mindehhez:
Dél-amerikai néptörzsek már 2500 és 1200 között Kr. előtt finom gyapjúszöveteket készítettek. Egyiptomban gyapotültetvények létesítése csak Kr. előtt 370-től bizonyíthatók.
Tengerit közép-és dél-amerikai népek már Kr.e. 5000-ben termeltek és bizonyíthatóan Kr.e. 3500 körül már a ma is sokfelé szokásos módon arattak.
Csak a Kr.e. 3. századból erednek azonban azok a gondosan eltemetett halottak, akik a továbbélés hitére engednek meg következtetni. Sírmellékletek mint étel és ékszer, fehér kövek és vörös por szorít erre a következtetésre. Ebben az időben emelték agyagtéglákból az első piramisokat.
Mesterséges öntözőberendezéseket létesítettek és a fémmegmunkálás /réz és nemesfémek/ valamint a szövés-művészet igen fejlett műszaki tudást árul el. Ennek a kornak /Kr.e. 500-300/ tulajdonítunk sokat a megmunkált kockakövekből épített falromok közül. Hogy helyesen-e, az a mai napig nincsen bebizonyítva.
Éppen úgy, mint a Tiahuanaco titokzatos romjainak kora máig nem bizonyítható. A falak ott óriási kőkockákból állnak, a legnagyobb meg nem munkált kőtömbökből, amiket csak találni lehet és művészi domborművekkel ejt bámulatba minket.
Minden időbeli és földrajzi távolságon keresztül azonban az ember marad a legfontosabb összekötő kapocs.
Ernest Hooton, az antropológia /embertan/ körében megtámadhatatlan tekintélyek egyike, maya koponyák sorozatát hasonlította össze Peruból, Új-Mexikóból és Arizonából valókkal és messzemenő egyezéseket állapított meg közöttük.
A koponyaalakulások leírásánál azonban észrevette, hogy az ázsiaihoz sorolt mongoloid típusnál ezek hiányoznak, míg ellenben a nyugat-amerikaiaknál éppúgy megtalálhatók, mint a Közel-Kelet /tehát Anatólia, Kaukázus és az Eufrát között/ ősi sírjaiban.
Ez olyan megállapítás volt, mely J.F.S. Thompson régészt erre a felkiáltásra indította:
“Egy izgalmas gondolat, hogy a mayák – hogy úgy mondjuk – harmadfokú unokatestvérei voltak népeknek mint a szuméreknek, akik mintegy 3000 évvel a mayák előtt olyasmikkel foglalkoztak, mint a piramisok építésével, a csillagászat kifejlesztésével, magas kultúra megalapításával és elterjesztésével.
Magukkal vitték a mayák és az ő fajtájuk más képviselői ilyen gondolatok magvait, mikor áttelepültek az Újvilágba?”
Ebben segítségünkre lehet a szumérek Gilgames /Uruk királya/ eposza.
Én például meg vagyok győződve, hogy a történelmi Gilgames, az eposz ellenkező állítása ellenére, egyáltalán nem ismerte a tengereket. És a legtávolabbi utazás, amit a falakat építő uruki király megtett, őt az Eufráteszen lefelé a perzsa öbölig vitte.
Gilgames utazását tehát nem szabad a történelmileg megfogható szumérek idejébe helyezni. A Cédrushegyhez történt első vándorlása során – még ha ezt a hegyet a Libanonban kellene feltételeznünk – olyan sok népcsoportra bukkant, mint királynak olyan sok királynál kellett volna tisztelgő látogatást tennie, hogy eposzunk biztosan csak udvari jelentésnek volna minősíthető.
Sokkal inkább összekapcsolódnak a történeti Gilgamessel a homályos ősidők mítoszai. Például az Utnapistim, a szumérek Noéja utáni kutatásban. Gilgames Utnapistimhez akar sietni.
Tőle, a halhatatlantól akarja kérni a saját halhatatlanságát. A legérdekesebb kérdés most: hol találja meg Gilgames ősét, Utnapistimet, azt a Noét, aki a vízözönt átélte?
A pusztán keresztül sietett a hegy szorosaihoz. Gilgames úton van az Atlasz hegységhez. Az eposz egy utalása sem enged meg más értelmezést.; az út nem kelet, észak vagy dél felé visz.
Az út nyugatra visz. Ezzel azonban ahhoz a ponthoz érkezünk, amelynél kicsit közelebbről kell foglalkoznunk az Atlasz hegységgel és annak lakóival.
A berberek, az Atlasz hegység lakói, amennyiben a tuaregek nemességéhez tartoznak, Imoschagh néven nevezik magukat. Az ősibb szó ehelyett: Amazigh, vagy a többesszámban Imazighen. Kétségtelenül ennek a szónak gyökere megtalálható az észak-amerikai emberek régi gyűjtőnevében: Mazikes vagy Maxyes. És most lesz a kérdés izgalmas: az ősi aztékek egyáltalán nem aztékoknak nevezték magukat, hanem Mexika néven.
Mi azonban közben tudjuk, hogy a népek nyelvében milyen könnyen és gyakran felcserélődik az a és az e hangzó. Ha Maxyes / Mazikes helyett most azt mondom: Mexikes, akkor gyakorlatilag nincs különbség az és Mexika között.
A tény azonban az, hogy a Mexika-k eredete és az ő származáshelyük, Aztlan / Atlan mindeddig sem időbelileg sem földrajzilag nincsen meghatározva.
Természetesen a fentiek sem bizonyítékok arra, hogy Észak-Afrika és Közép-Amerika között kapcsolat állt fenn. Mégis figyelemreméltó utalások, melyeket mint lehetséges nyomokat figyelmesen kellene tanulmányozni.
Ha abból indulunk ki, hogy Amerika még ma is csaknem felfedezetlen kontinens volna, ha az európai népességtöbblet és az Atlanti Óceánon keresztül létesült szabályos hajóforgalom a betelepedést és ezzel a kontinens feltárását csaknem kényszer nélkül nem tette volna lehetővé, akkor felismerjük azt is, hogy egy magányos nádcsónak egyetlen egy fehér istent sem hozott volna Amerikába.
Végeredményben egy Noé még nem csinál kulturális tavaszt. De Utnapistimnek volt hajósa!
És ha nem lett volna valamikor a vízözön utáni évezredben ez a hajós – más szavakkal egy viszonylag szabályos hajó – és csónakközlekedés nagy vitorlásokkal az Atlanti Óceánon keresztül – mi ma hiába néznénk utána a Titicaca-tó Napkapujának és a Közép-amerikai népek lépcsős piramisainak. –