Ha ez igaz, senki sem aludhat többé nyugodtan.
Lehet, hogy a valóságunk nem éppen olyan, mint amilyennek az emberiség mindig is képzelte?
Mi van, ha a dimenziónk csak egy áldimenzió? És ha nem is mi vagyunk az egyetlenek…
Egyáltalán, abba bárki belegondolt valaha, hogy mi van, ha mi is csak másolatai vagyunk eredeti önmagunknak?
Honnan tudhatnánk, hogy mi vagyunk az eredetiek, az első és eredeti ősi univerzumból? A multiverzum elmélete kimondja, hogy a mi univerzumunk mellett végtelen számú univerzum létezik.
Vagyis minden egyes történésnek és változónak egy külön univerzuma lehet.
Ezáltal a létezésünk bizonyos szempontból végtelen, mivel végtelenszer létezünk, és végtelen variáció áll rendelkezésre a tudatunkból, ezek azonban nincsenek összekötve egymással.
Lehet, hogy az egyik világban festőnek mentünk, a másik világban ügyvédnek, csak hogy egy hétköznapi példát hozzunk fel.
Michio Kaku szerint a multiverzumok létezésére napjainkban egyre több bizonyíték áll rendelkezésre, és csak idő kérdése, míg rá nem bukkan az emberiség a végső, nagy áttörést jelentő bizonyítékra.
A multiverzumok léte egyben azt is jelentheti, hogy a halál, mint olyan nem létezik.
Az csak egy állapot. Egy folyamat, mely lévén a tudat megszabadul a test börtönétől.
Bizonyos csatornákon át talán más multiverzumokba szivárog az emberi psziché és tudat, mint egyfajta energiamassza.
Hisz mint az energiamegmaradás törvénye is kimondja: az anyag nem semmisül meg, csak átalakul.
A kvantumfizika azt mondja, hogy a halál egy körforgási folyamat része, amit az anyagi világban és mérni, érzékelni lehet.
Egy biológiai test halála és lebomlása egy dolog.
De ilyenkor végtelen energia szabadul ki, ez az energia pedig az emberi lélek, mely visszatalál a kozmoszba. Ha mindehhez hozzávesszük a multiverzumok létét, akkor valóban egyszerre élünk, és halottak vagyunk.
Michio Kaku szerint létezik egy 11 dimenziós tér, melyben a multiverzumok egyfajta buborékok módjára keringenek.
Ez lehet az a kozmikus, időtlen és végtelen térhalmaz, mely a kezdetektől fogva van, mindig is létezett, és létezni fog, tehát soha nem ér véget a létezése.
Ez a tér lehet az a hely, amiről a Biblia is ír, és mennyországként hivatkozik rá.
Itt ugyanis már nincs értelme az időnek, és az idő folyásának, mert az idő csak egy illúzió, amit az ember, és más fejlett civilizációk találtak ki egyes folyamatok és történések könnyebb szemléltetésére, megértésére.
Michio Kaku szerint a Mandela-effektus is a multiverzumok, és a többfelé ágazó egymással párhuzamos valóságok és emlékek létét bizonyítja.
Az effektus a nevét Nelson Mandeláról, korábbi Dél-Afrikai elnökről kapta, ugyanis hozzá köthető a legkomolyabb „észlelés”.
A mostani középkorú emberek nagy többsége emlékszik Mandela halálára, a 80-as években.
A köztudatban a politikus börtönben vesztette életét. Sőt, rengetegen emlékeznek gyászoló özvegyére, aki megható beszédet mondott a temetésén.
Ezzel a történettel csak egy a bökkenő: Nelson Mandela 2013-ban hunyt el. Többen meg mertek volna esküdni arra, hogy a nyolcvanas években látták a temetését.
Mindenki egyszerre emlékezik nem megtörtént eseményekre, vagy esetleg valami más állhat a háttérben? Erre adhatnak magyarázatot a párhuzamos univerzumok, mint magyarázat.
Talán bizonyos emlékek onnan szivárognak át az emberek tudatába?
Ki tudja! Egy biztos:
rengeteg mindent nem tudunk még a világunkról. Sok olyan dolgot, mely alapjaiban határozza meg a létezésünket, és változtathatja meg életszemléletünket.