IGAZ és elgondolkodtató írás!
Reggel 6:30. A hőmérő már most 29 fokot mutat a kórteremben, és még el sem kezdődött a nap. A klíma? Régóta nem működik.
Hivatalosan „karbantartás alatt”, de mi már tavaly nyáron is ugyanezt a dumát kaptuk.
Az ablakokat nem lehet kinyitni, mert a szúnyogháló leszakadt, és a kórházi vezetés fél, hogy bejönnek a bogarak. Mintha az volna most a legnagyobb veszély.
Öltözöm az operációhoz – a műtősköpeny alatt már a második percben csatakos a hátam. Maszk, sapka, gumikesztyű. Olyan érzés, mintha szaunában próbálnék Rubik-kockát kirakni, csak itt emberi életekről van szó.
A műtőben 32 fok, ventilátor nincs. Egy kolléga múlt héten elájult a műtét közben. A főorvos szerint „kicsit gyenge a tűrőképessége”.
Végül is csak 12 órát állt a lábán egy hasüregi műtét alatt, víz nélkül.
Ma is van egy ilyen. Egy vakbél, ami nem vakbél, hanem már átfúródott. A beteg három napja szenved, de nem volt szabad kapacitásunk. Most végre bejutott.
A szikémmel úgy indulok neki, mintha múzeumi ereklyét fognék a kezemben – 1984-ben gyártották, megvan az évszám rajta. Újat nem kapunk, mert „nincs keret”. A steril géz is hiánycikk, néha a nővérek a saját pénzükön vesznek utánpótlást.
A műtét sikerült, de az eszköz egy ponton megadta magát. A csipesz, amit használnom kellett volna, elpattant. Egy másik osztályról kellett áthozni egyet. Közben persze a beteg nyitott hassal feküdt. Tíz percig.
Délután háromra az egyetlen mobil EKG-berendezés akkumulátora lemerült. Töltő nincs hozzá, már nem gyártják. A nővér a telefonjával világít a betegre. Hogy nevetséges? Hát az. De itt így dolgozunk. Ez nem a jövő, ez nem is a jelen. Ez valami kőkorszaki túlélőtábor, amit egészségügynek hívnak.
A legrosszabb mégis a tehetetlenség. Az, amikor a beteg rokonai kérdezik, miért kell három napot várni egy sürgős beavatkozásra. Amikor anyák néznek rám könnyes szemmel, és én csak annyit tudok mondani, hogy „nincs orvos, nincs műszer, nincs kapacitás”. De ezt már nem szabad kimondani hangosan, mert egy interjú miatt akár állásod is elmehet. Halkan kell panaszkodni, nehogy valaki meghallja.
Ez nem a pokol. Ez a magyar egészségügy nyáron, 2025-ben. És még így is itt maradunk, mert ha mi sem lennénk, akkor már tényleg csak a csoda segítene.
De csodák nincsenek, csak izzadó, kimerült orvosok és nővérek, akik egy múzeumba való szikével próbálnak életet menteni.
Nevemet nem vállalhatom. De az arcomat ti is ismeritek – mindenki ismer valakit, aki már járt ebben a rendszerben.
És legközelebb lehet, hogy ti fekszetek azon a rozsdás ágyon, 34 fokban, csőtörés után, miközben a plafonról potyog a vakolat. Ez a valóság. Ez nem panaszkodás. Ez történik. Most is.
Egy magyar orvos helyzetjelentése egy kis vidéki kórházból