Néhány jel arra mutat, hogy egyes kőkori kultúrák gyökerei az Édenbe vezetnek.
Az Édenkert sok nép mitologikus hagyományában a boldog ősállapot helyszíne, amely az ember eredendő bűne miatt visszavonhatatlanul elveszett. Azóta az emberi élet örök célja, hogy visszaszerezze az ott élvezett paradicsomi boldogságot. A jelen tanulmányban megpróbáljuk csökkenteni e veszteséget az Éden íráshasználatára utaló adatok felmutatásával.
Tudatában vagyunk annak, hogy az alább következő adatok és összefüggések az elfogadott írástörténeti és nyelvtörténeti képpel összeegyeztethetetlenek. A rájuk épülő álláspontunk megfogalmazása elől mégsem térhettünk ki, mert a létező párhuzamok magyarázatot kívántak. S csak akkor adhattunk helyes magyarázatot e párhuzamokra, ha az írástörténet kezdeteit az őskőkor mélyére helyeztük.
Több olyan mitológiai, nyelvi és jelpárhuzam létezik ugyanis, amelyek egymástól nagy időbeli és földrajzi távolságra lévő rendszerekben bukkannak fel. Közéjük tartozik néhány eurázsiai-amerikai jelmegfelelés is, amely az írás kőkorszaki kezdeteit bizonyítja, ha ezek a jelkészletek genetikusan összefüggenek. E genetikus kapcsolatot az alábbiakban egy székely jelekkel olvasható anaszazi felirat (1. ábra) segítségével vizsgáljuk meg. Ez a rövid felirat az emberiség s egyúttal a magyarság legkorábbi, ismert (másolatokban fennmaradt) írás- és nyelvemléke.
A kőkori jelkészlet napjainkig nyúló használatát már mások is felvetették. Például Eliade szerint az európai parasztok szokásai, képzetei és szimbólumai sok esetben ősibb kultúrfokot képviselnek, mint az, amelyik a klasszikus görög mitológiákban tükröződik (1996/80,153).
Eliade ugyan nem mutat be példákat, de ilyeneket mi is találhatunk, ha összevetjük az európai parasztság és a Kolumbusz előtti Amerika jelképeit. Az amerikai indiánok ugyanis Ázsiából vándoroltak mai hazájukba még a kőkorszakban. S ha találunk az indián hagyatékban az európai parasztsággal közös szimbólumokat és írásjeleket; akkor azok nem csupán korábbiak a klasszikus görögökénél, hanem miattuk a kőkor kulturális teljesítményét is magasabbra kell értékelnünk.
E távoli jelkészletek párhuzamainak alapos elemzésére nem került sor, mert az írástörténészek általában hangoztatott álláspontja szerint csupán véletlen egyezésekről lehet szó. E szkeptikus szerzők azonban nem ellenőrizték állításaikat a szükséges gondossággal. A véletlen egyezés bizonyítékaként felmutatott példáik is az egyszerű jelformák közül valók: rendszerint csak 1-2 vonalból állnak. Ezek az egyszerű jelek nem képviselik a teljes jelkészletet s ezért alkalmatlanok a messzemenő következtetések levonására. Hiszen a szokásos lineáris írásjelek is 1-6 elemből (különböző egyenes és görbe vonalakból, meg pontból) épülnek fel. De már a kínai írásjelek jóval bonyolultabbak, előfordul közöttük hatvannál több elemből álló jel is.
A véletlen egyezések lehetőségének vizsgálatát 1991-ben végeztük el Nemetz Tiborral, a budapesti Matematikai Kutatóintézet tudományos főmunkatársával. Ennek eredménye a következőkben foglalható össze: hat alapelem felhasználásával mintegy százmillió egymástól eltérő lineáris jel képezhető. A lineáris írásrendszerek azonban csak néhány tucat jelet igényelnek ebből a százmillióból. Ha a lineáris írásrendszerek jelkészletét egy véletlenszám-generátorral választanánk ki, akkor átlagosan csak minden százezredik ábécében lehetne egyetlen olyan jel, amelyik már szerepel egy korábbi ábécében. Természetesen még kisebb annak a valószínűsége, hogy a fentieknél bonyolultabb jelek egyezzenek, vagy hogy valamelyik új jelkészletben több azonos jel is előforduljon (Varga/1993).
Ha két jelrendszerben mégis több egymásra hasonlító bonyolult jelet találunk, akkor annak oka nem a véletlen, hanem a genetikai kapcsolat. Korábban azt feltételeztük – s néhány példával bizonyítottuk is – hogy az egymással genetikus kapcsolatban lévő jelrendszerek közös őse egy elemi erejű vallásos szimbólumrendszer, amely sokkal mélyebben beépült a kultúránkba, mint azt gondolnánk.
Az amerikai indiánok Eurázsiával közös jelkincse
Az amerikai indiánok sokszínű jelkészletének van egy elterjedt alaprétege, amelyikben a jelformák jó része egyeztethető eurázsiai jelformákkal. Az egyező jelek bonyolultak, esetükben tehát a véletlen egyezés kizárható. Amiből nyilvánvaló, hogy ez az indián jelkészlet eurázsiai eredetű.
Amerika északi, középső és déli területein egyaránt megtaláljuk őket edényekre festve, kőbe vésve, szőnyegekbe szőve, vagy kódexek lapjain. A széles körű elterjedtség miatt vagy arra kell gondolnunk, hogy mindegyik bevándorló indián népesség ismerte, vagy arra, hogy a szimbólumok a rendkívüli vallásos jelentőségük miatt terjedtek el egész Amerikában. Az alkalmazási körülmények (templomok, piramisok égbe vezető lépcsője, istenszobrok) valószínűsítik e jelek vallásos jelentőségét és segítenek az értelmezésben.
A jelcsoport jelei közül a következőkben csak egyetlen anaszazi edény összetett szimbólumát elemezzük (1. ábra), mert ez is elegendő a mondanivalónk illusztrálására.
Azt állítjuk ugyanis, hogy ennek az anaszazi jelmontázsnak a jelpárhuzamok segítségével tisztázható az értelme s valószínűsíthető két elemi jelösszetevő hangalakja is. Vagyis ezek az Eurázsiából hozott jelek egy kőkori fonetikus írást (szó- és szótagírást) képviselnek. Ahogy a maja írás is kőkori szótagírás volt – mert a Kolumbusz előtti indián Amerika lényegében még a kőkorszakban élt.
Ebből azonban az a meglepő következtetés adódik, hogy a legkorábbi eurázsiai szótagírások is kőkoriak voltak. Hiszen az indiánok őseinek hozniuk kellett valahonnan az egyező írásjeleket s csak Eurázsiából hozhatták.
Ezt erősítő következtetésre jutott Maurice Pope is az első eurázsiai írások korát és jellegét illetően. Rámutatott arra a közismert, de meg nem értett tényre, hogy az írásjelek száma a legfontosabb, zavartalanul továbbélő írásrendszerekben nem csökkent, hanem szaporodott az idők során. Vagyis a tények nem teszik lehetővé azt, hogy az írás történetét úgy magyarázzuk, mint a bonyolultból az egyszerűbb felé történő monoton fejlődést. Amennyiben az ismert tényekből visszafelé extrapolálunk, akkor egy olyan ősi íráshoz jutunk el, amely egyszerűbb és sokkal inkább fonetikus volt, mint azt gondoljuk. Az ékírást használó terület peremvidékeiről ismert nem ékírásos, egymástól látszólag független, csupán helyi jelentőségű írások a kezdetektől rendelkezhettek a hangjelölés lehetőségével. Nem zárható ki, hogy mindezen írások nem a sumérből, hanem egy ismeretlen ősi forrásból merítettek – a sumérrel együtt. (Pope/1966).
Pope nem részletezte, hogy milyen lehetett ez az ősi írás. Annál azonban többet is mondhatunk, mint hogy egyszerű volt és fonetikus.
Az extrapoláció eredményeképpen a legnagyobb valószínűséggel egy 40 – 70 jelből álló rovásírásra következtethetünk. Rovástechnológiára kell gondolnunk, mert az előidők vadászainak nem sok választási lehetősége volt. A technológia pedig sok mindent meghatározott. Ezért az írás jobbára szótagjelekből (szótagjelként is használható mássalhangzójelekből) állhatott, de magánhangzói és szójelei is lehettek. Azaz az írás egyszerre adott lehetőséget a szótagoló és a betűírásra. A használat (végső soron a nyelv) jellege döntötte el, hogy mikor melyik módszert alkalmazták. A jelformák a rovástechnológiából következően lineárisak voltak.
Mivel az évezredek a fát nyom nélkül megemésztették, ennek az írásnak egyetlen fába rótt emléke sem maradt fenn. Maradtak azonban más technológiával rögzített ősi írástöredékek. Az egyik, kb. 30 – 10 ezer éves nyugat-európai csoport, a jégkorszak leghidegebb időszakából. A másik a kb. 7 – 4 ezer éves kárpát-medencei jelkészlet, amely már a jégkorszakot követő, felmelegedő időszak terméke.
A kőkori írásmutatványokon nagyjából ugyanazok a jelformák ismétlődnek, mint amelyeket a ma is használt székely írásból ismerünk. Gyakorlatilag ugyanezeket a jeleket azonosíthatjuk a tepe yahjai jelkészletben, az urartui hieroglif írásban, a hettita hieroglif írásban, a bübloszi szótagírásban, a szkíták, hunok és avarok által használt jelek között is. Ezen ősi jelrendszerek mindegyikében a székely rovásírás kb. 20 jelének meglepően pontos formai megfelelőjével találkozunk. A vallásos jelentőségük miatt évezredeken át ismétlődő jelek némelyike más írásokban (például a kínai jelek között) is felbukkan.
Az anaszazi edény jelmontázsának szerkezete egy körbe zárt kereszt. A jelmontázs negyedeiben kisebb ligatúrák ismétlődnek, amelyek folyót ábrázoló kacskaringóbólés élükre állított hegyekből állnak. Ez a három jel (a körbe zárt kereszt, a kacskaringó és a hegyek rajza) a székely rovásírás “f”, “j” és “m” betűjével rokon.
Miért vesszük az anaszazi jelek párhuzamát a székely írásból, amikor például a latin írásban is hasonló a “j” és az “m”?
Nos, azért, mert a latin írásban a három anaszazi jelből csak kettőnek a formai párhuzama található meg, körbe zárt kereszt alakú jel nincs. De az a két latin betű is kihullik a rostán, amelyik – formáját tekintve – hasonló lenne két anaszazi jelhez. Már ez a hasonlóság sem az igazi, mert a latin „m” a természetben szokásos álló helyzetben ábrázolja a hegyeket, ez azonban nem pontos párhuzama a megfelelő anaszazi jelnek, mert ott élükre állított hegyeket látunk.
Az akrofónia folyamatának rekonstruálásakor is különbség mutatkozik a két nyelv és írás között a magyar javára. E rekonstrukcióra akkor van lehetőségünk, ha az adott nyelvben találunk olyan ősi szót, amely a (képszerű) betűvel ábrázolt dolgot jelenti s a megfelelő (a betű által jelölt) hanggal kezdődik.
A latin és a székely „j” betű formailag hasonló (hullámot, vagy folyót ábrázol) és mindkettő a „j” hangot jelöli. Azaz valamilyen „víz” jelentésű, „j”-vel kezdődő szót kell találnunk. A magyar jó “folyó” szó meg is felel e követelménynek, a latin fluvius “folyó” azonban nem.
S ugyanez a helyzet az “m” betű esetében is: az „m” megtalálható a magyar magas szó kezdőhangjaként, de hiányzik a latin altus “magas” szó elejéről.
Mielőtt továbblépnénk, meg kell válaszolnunk egy lehetséges ellenvetést. Az olvasó ugyanis joggal kérdezhetné meg, hogy az „m” akrofóniájának rekonstrukciójakor miért a magas és miért nem a hegy fogalomjelét keressük? Ez esetben a hegyet jelentő latin mons szó (meg a hegyet ábrázoló latin „m” betű) felelne meg, és a magyar hegy szó (meg a hegyet ábrázoló székely „m” betű) hullana ki a rostán. [6]
A kérdés eldöntéséhez a kínai írás segítségét vettük igénybe (2. ábra). Ott ugyanis a két jelformához eltérő jelentés tartozik. A szokásos helyzetű (a latin „m”-re hasonlító) grafikai változat a kínai írásban is „hegy”-et jelent. A lépcsőszerűen használható, élükre állított hegyek (Karlgreen 1015 és 1108 sz. jeleinek) jelentése azonban „magasból való leereszkedés”, vagy „magasból levezető lépések”, tehát mindkettő a magas fogalmához kapcsolódik. [7] Mivel az anaszazi jelforma – mint arról fentebb már esett szó – élére állított hegyeket ábrázol, nekünk csak egy magas jelentésű fogalomjelből keletkezett betű felel meg. S a székely „m” betű ilyen, a latin azonban nem (3. ábra).
Ez egyrészt azt jelenti, hogy a kérdéses három jelet nem a latinok találták fel – ahogy ezt eddig is tudtuk. Másrészt azt jelenti – s ez már eltér attól, amit az írástörténészek hangoztatnak – hogy ezt az írást a magyar nyelv ősét beszélő nép alkotta meg.
A kacskaringót és a hegyek rajzát azért vonták össze, mert mindkét jel a megszemélyesített világoszlop jele. Ezért eleve feltehető, hogy a ligatúra annak az Eurázsia-szerte felbukkanó mitikus ősalaknak a nevét rejti, aki a világ teremtésekor (ég és föld szétválasztásakor) az eget alátámasztotta, s akinek testrészeiből (csontjából, hajából stb.) keletkezett a világ.
Az anaszazi jelmontázs, ha a jeleit szójeleknek tekintjük, a székely jelek rekonstruált szóértékei alapján “Jó ma(gas)”, vagy “Jó má(gus)” értelmű.
Amennyiben nem a képszerű szójeleket értelmezzük, hanem a székely-magyar betűk hangalakja alapján olvassuk a ligatúrát, akkor a “jm” hangalakot kapjuk. Ezt a kiejtés érdekében magánhangzókkal kell kiegészítenünk, s némi joggal gondolunk az “ó” és “a” hangokra, azaz a Jóma hangalakra. Mint látni fogjuk, ez egy Eurázsiában és Amerikában egyaránt ismert isten neve.
De mi valószínűsíti, hogy az indiánok is a „Jóma”, vagy a „Jóma földje” hangalakot olvasták ki e jelekből? Több megfontolás is erre utal, de van nyelvi bizonyítékunk is. (Előre kell bocsátanom, hogy a harmadik jel esetében nem sikerült az indián hangalakot valószínűsíteni, ezért a továbbiakban csak a Jóma névvel foglalkozunk.)
Az egyik megfontolásra okot adó körülmény az, hogy az indián, a magyar, a kínai és a latin írás – mint az „m” példáján láttuk – egyetlen kőkori ősírás leszármazottjának tűnik, amely a magyar nyelv ősét szolgálhatta. Ezért (legalább kiinduló hipotézisként) okunk van azt feltenni, hogy az indián felirat a székely jelek és a magyar nyelv segítségével olvasható. Az írástörténészek szokásos módszere ez, hogy a rokon írásrendszerek segítségével próbálják megfejteni az ismeretlen írások első szavait. Ez az írástörténeti gondolatmenet a Jóma hangalak feltételezését támogatja: a székely jelek alapján ez olvasható le az indián edényről.
A másik ok mitológiai természetű. A jelformákat elemezve azt feltételeztük, hogy egy isten nevére számíthatunk, akinek szerepe lehetett a teremtésben. Nos, a mitológiában meg is találtuk ennek az istennek a nevét, széles körben elterjedve, ahogyan ez egy kőkori istenség nevétől el is várható.
A finnugor népek hasonló szavait Kállay Ferenc (1861/246) említi: A finn népek közt – mint írja – még ma is vannak ima, vagy juma főistennek bálványképei, melyeknek áldoznak. A névleírás különböző az íróknál, de a közértelem szerint ugyanazon fő lényt jelentik. A votjákoknál inma, ilmar, inmár alakot találunk. „Müllerben (Der ugrische Volksstamm II. B.) jumar, juma (=ima) jumala változó alakzatjai ugyanazon egy szónak, honnan a papok neve jommas (=imás), Schefferben (Lappland Frankf. 1675) jumula, jumal, immel, ibmél, jubmel nevek állanak, s az immel … = isten, a lapp ősi hagyomány Jumi törzséből származtatja a népet, ki patriarcha volt. Arndt szótárában, jumas, jamas vogul szóformák jó értelemben, jumala, jummal, jubmel, ibmel, jumu isten nevek s jumonu istenasszony említtetnek. … Mohne (Geschichte des Heidenthums Leipzig 1822. I. B.) (szerint) a Teremtő fabálványát lapp földön jubmelnek írják … Sándor István már a finn juma, s a magyar ima gyökszót egynek vette.”
Juma a mari mitológia főistene. Ő teremti a világot a kópé Keremettel együtt, aki vadkacsa alakjában úszkált a vízen, amikor Juma megparancsolta neki, hogy bukjon a víz alá, és hozzon fel földet a víz fenekéről. Fehér lovat áldoztak neki. (Mitológiai/I/544).
Jumala a karél és a finn, valamint az észt (Jumal alakban) népi mitológiában az isten (természetfeletti lény, égisten) összefoglaló, közös megnevezése. A kereszténység felvétele után a keresztény istent jelölte.
Az iráni mitológiában Jima az emberiség ősapja, a Nap fia, a civilizáció megteremtője, a társadalmi felépítmény megszervezője, az ezer évig tartó aranykor alatt a világ uralkodója. Uralma idején nem volt betegség, öregség, halál, vagy erkölcstelenség. Jima építette az első vará-t (ez magyarul vár, város). Gőgjének és bűnbeesésének köszönhetően ért véget az aranykor.
Hasonló ősalak az indiai és más mitológiákban is szerepel. Például a germán Ymir az első óriás (és az első emberszabású lény), megölése után a húsából lett a föld, véréből a tengerek, csontjaiból a hegyek, koponyájából az égbolt, hajából az erdők. [11] A japán mitológiában pedig Jimmu-nak hívják a Nap fiát, aki egyúttal az első istencsászár (tenno) [12] is.
Ezek a mitológiai párhuzamok alátámasztják a fenti Jóma olvasatot, mert a jelek képi tartalma alapján feltételezhető, hogy ugyanarról a teremtésben résztvevő istenről van szó.
Az indián hangalakot valószínűsítő harmadik körülmény az, hogy a várt Jóma megfelelője az amerikai indiánoknál is kimutatható, méghozzá vallásos jelentőségű szavakban.
Mint azt Otto von Sadovszky írja: „Since the Penutian word jom is probably the most significant word in California, let us consider in detail its occurrence.” Amivel csak egyetérthetünk. A régi kaliforniai penut indiánok jom szava számunkra valóban a legfontosabb szó. Olyan eset, amely alapos megfontolásra késztet.
Nincsenek olyan írásemlékek, amelyeket ne tudnánk beilleszteni a hosszú folyamatba s ezért aztán nem is kell elhallgatni egyiket sem. Egyszerre válaszolja meg az özönvízmítoszok és az írás keletkezésének legfontosabb kérdéseit. Persze egyúttal seregnyi új kérdést is felvet.
Ez azonban nem hátrány, hanem előny a gondolkodó kíváncsiak számára..
Az ősírás tehát kb. 50 000 évvel ezelőtt alakult ki az Ararát vidékén. Azért gondoljuk, hogy itt volt az írás szülőföldje, mert ezt a területet ábrázolja térképszerűen a körbe zárt kereszt alakú Föld jel.
Az írás életkorát azért becsüljük 50 000 évre, mert ekkor ért véget Jóma királysága, és az indiánok ősei ekkor indultak el hosszú útjukra az Ararát mellékéről, amelyre már magukkal vitték a Jóma ligatúrát és a Föld hieroglifát is. Hangsúlyoznunk kell, természetesen, hogy ez csak megközelítő időmeghatározás, amelyet az újabb régészeti és írástörténeti felfedezések pontosíthatnak.
Az Éden írása minden bizonnyal egyszerre adott lehetőséget hangok, szótagok és szavak jelölésére, akár a ma is használt székely-magyar rovásírás (Varga/1998). Az ősírásnak a ligatúrákkal és szójelekkel együtt 60-70 jele lehetett, amelyek ma sem tűnnének idegennek.
Az Ararát vidékéről szertevándorló népcsoportok Európától Amerikáig elterjesztették az írásnak ezt a hieroglifikus típusát. Belőle alakult ki a vallásos, az uralmi és a népi jelképek, valamint a modern írások jó része is.
A vizsgált rövid prekolumbián felirat és eurázsiai megfelelői a legfontosabb hiteles tájékoztatást nyújtják az őskőkori mamutvadászok és a jégkorszakot megelőző aranykor nyelvéről, írásáról és vallásáról – amely a magyar nyelv, írás és ősvallás elődje.
Megerősítik az eurázsiai és amerikai mítoszokban, szentírásokban, valamint a magyar és japán krónikákban megőrzött kollektív emlékezet lényegének hitelét, segítenek a genetika eredményeinek értelmezésében és az őstörténeti kép kialakításában, egyúttal az írástörténet újrafogalmazására ösztönöznek.