Miután Magyar Péter népszerűségét egyetlen karaktergyilkossági kísérlet sem tudta megtörni, a Tisza Párt szavazóbázisa pedig Vogel Evelin valamennyi nyilvánosságra hozott hangfelvételével egyre csak nőtt, Rogán Antal és Habony Árpád megkísérelt visszanyúlni a kilencvenes évek ideológiai vitáinak szelleméhez, hogy megtörjék a rendszerváltást óhajtó és az új centrum köré csoportosuló magyarok egységét.
Előbb a drogtörvény szigorításával, aztán a meleg büszkeség menetének betiltásával próbálták állásfoglalásra kényszeríteni Magyar Pétert – arra számítottak, hogy bármiféleképp nyilvánul meg ezekben a kérdésekben, ideologikus altáborokra szakítja a vele szimpatizálók tömegét.
Vesztükre Magyar Péter ezúttal is helyes ösztönnel mérte fel, hogy maga az állásfoglalás annak tartalmától függetlenül taktikai hiba, úgyhogy az általa fideszes témáknak nevezett ügyekkel még csak foglalkozni sem volt hajlandó, aminek nyomán nem pusztán megőrizte, hanem még növelni is tudta előnyét a közvélemény-kutatási adatok szerint.
Ez persze elképzelhetetlen lett volna a kilencvenes évek Magyarországán, amikor a frissen megtapasztalt demokrácia ideológiai lázba hozta a magyar társadalmat, hogy családok és barátságok szakadjanak szét amiatt, hogy ki liberális, ki népnemzeti.
Még az ezredfordulót követő évtizedben sem fogadták volna el a magyarok, hogy egy politikai vezető ne legyen hajlandó állást foglalni semmilyen fontos ideológiai ügyben, sőt: még büszkén hirdesse is, hogy pártja se nem jobboldali, se nem baloldali, és általában hidegen hagyják a világnézeti kérdések.
Azt a tényt, hogy a magyar társadalom 2025-re ennyire posztideologikus állapotba került, Orbán Viktor valójában magának köszönheti: az ő másfél évtizede zajló kormányzásának és kommunikációjának az eredménye az, hogy a magyarok világnézetének fókuszában a krumplilevessel teli tányér áll.
Orbán két ajánlatot tett a szavazóinak: a rezsicsökkentésben kifejeződő jólétet és az alt-right ideológia hazai fejlesztésű változatát, amelynek Orbán Viktor az illiberalizmus nevezékét adta.
Bár utóbbi láthatóvá tette a magyar politikát a világban, és magát Orbánt is jelentős szereplővé emelte, kevéssé érdekli a magyarokat.
A wokeness a nyugati világban kétségkívül tényleges probléma, az eltörléskultúra pedig valós fenyegetést jelent a zsidó–keresztény civilizációra, Magyarországon azonban, részben épp Orbán másfél évtizede tartó teljhatalma nyomán a wokeness szelleme olyannyira nem bírt meggyökerezni, hogy maroknyi értelmiségin kívül kevesen érzik veszélynek, a hozzá kapcsolódó témák pedig még akkor sem képesek tartósan lekötni az átlagos magyar emberek érdeklődését, ha a Megafon teljes stábja teli tüdőből fújja a magyar woke-lufit, hogy a rendszer jövőjéről döntő, végső ütközetet azzal vívhassa meg.
Az Orbán előtti magyar jobboldal valóban konzervatív volt, ezért világlátásában központi szerepbe helyezte a hagyományt.
Az Antall-kormány külügyminisztere, Jeszenszky Géza még a nemzetközi botrányt is vállalta azért, hogy a délszláv háborúban a horvátokat támogassa, mert a balkáni térségben ők Magyarország történelmi szövetségesei.
Ez volt az az idő, amikor jobboldali körökben némi italozás után nemcsak a székely himnusz csendült fel, hanem olyan irredenta dalok is, mint a „Megállj, megállj, kutya Szerbia”.
Csakhogy az Orbán-rendszernek épp Szerbia a rubelben fogant, szoros érdekszövetségese, a horvát kormánnyal pedig finoman szólva is feszült a viszonya, és ami korábban végképp elképzelhetetlen lett volna a jobboldalon: Magyarország az Európai Unióban a két forradalmát is vérbe fojtó Oroszország utolsó csatlósává vált.
A folyamat betetőzéseként Orbán Viktor a magyargyűlölő, magyar katonasírokat meggyalázó román szélsőjobboldali jelöltet, az Oroszország támogatását élvező George Simiont üdvözölte ideológiai szövetségeseként, és ezzel a teljes erdélyi magyar kisebbséget arcon köpte.
A hagyományaitól megfosztott, a Nyugat ideológiai küzdelmeibe szervesen beilleszkedni nem bíró magyar jobboldali közönségnek maradt a rezsicsökkentés, a Gyurcsány kreativitását dicsérő tizenharmadik havi nyugdíj, egy nagy tál krumplileves meg a nemzeti giccs, amit méltán jelképez a „zászló, zászló, szív” emojijainak kongó üressége.
Ezzel Orbán Viktor olyan bokszmeccsbe kezdett, amelyet valójában Kádártól örökölt, és amelynek során Magyar Péter már az első menetben esélyes a kiütéses győzelemre.
A Tisza Párt elnöke bármikor kész zsinóros mentét ölteni, vagy kalotaszegi mellényben gyűjteni a faluzászlókat a vándorbotjára.
A közösségi médiában zajló magyarkodási versenyben a rendszerellenes felhasználók csak azért nem ütik ki már a legelső percben az illiberális uralom híveit, mert a Harcosok Klubjának gúnyolt fideszes kommentszekció caps lockkal BRÜSSZELEZŐ és HAZAÁRULÓZÓ nyugdíjasai nincsenek olyan állapotban, hogy egyáltalán felkapaszkodjanak a szorítóba.
A krumplileves politikája megbünteti Orbánt: amióta nincs mivel jóllakatnia a magyarokat, nem tud vonzó ajánlatot tenni nekik.
Már hiába próbálja erőlködve felidézni a rendszerváltást követő évek világnézeti konfliktusait, ezzel végzetesen elkésett: nincs már olyan eszme, amellyel táborának elszivárgását meg tudja gátolni.
A teli has mint világnézet mindig is az elvek hiányának leplezésére szolgált, Orbán Viktor pedig az üres tényér tükrében egy korgó gyomrú, kifosztott és becsapott magyarsággal kell hogy szembenézzen.
A cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/24. számában jelent meg június 13-án.