Ádám és Éva történetét egyes sumer legendák és a paleoasztronautika elmélete szerint egészen máshogy kell értelmezni, mint azt a Biblia leírja…
Mi van, ha ez emberiség legsötétebb pillanata, a bűnbeesés egyben az a pillanat is volt, amikor megvilágosodtunk?
A Biblia a Teremtés könyvében írja le, hogy pontosan hogyan is zajlott a bűnbeesésünk az édenkertben.
Isten figyelmeztette Ádámot és Évát, hogy ne egyenek a kert közepén lévő fának a gyümölcséről, de a kígyó ravaszabb volt mindennél és kísérteni kezdte őket. Éva beleharapott a gyümölcsbe, és adott Ádámnak is, a férjének. Ezután Isten engedetlenségük miatt kiűzte őket a paradicsomból.
Valójában egyes ősi sumer írások arra utalnak, hogy a Bibliai bűnbeesés története valami egészen más.
Ugyanis a paleoasztronautika ezt az egészet úgy veszi, mint az ősi idegenek tudásának átadását, és az emberiség általi megismerését. Vagyis az alma nem volt más, mint a tudás.
Az a tudás, melyet az ősi idegenek tartogattak, és melyet maguk köreiben tartottak.
Ez azonban nem mindenkinek tetszett, így magának a Sátánnak sem. Ő egy volt azon földönkívüli lények közül, akik uralták a bolygót, és rabszolgaként tartották az első embereket.
Valójában Ádám és Éva is csak egy szimbólumok voltak: az első férfi és női generációkat foglalták magukban.
A Biblia említést tesz a tudásról:
“Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az Istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.”
Egészen addig a pillanatig tehát, míg bele nem haraptak az almába, bizonyos értelemben állatok voltak. Olyan alacsonyabb rendű lények, melyeket Isten felülről irányíthatott, és babonázhatott meg.
A keresztény értelmezés sok szempontból eltérő “árnyalatban” tanítja és értelmezi a dolgokat.
Ennek a követői arra következtettek a gyönyörűséges kert bibliai képből, hogy Ádám és Éva tökéletes harmóniában éltek a természettel, az egész világra kiterjedt a Teremtő végtelen jóakaratának érzése.
A trentói zsinat szerint az ősszülők mentesek voltak a bűnre csábító hajlamtól, és a belülről származó kísértéstől. Ezt a bűn elkövetése utáni mezítelenségből következtették ki.
Valójában az alma a tudás volt. Egy olyan technológia, és mérhetetlenül nagy tudástár, mely felemelte volna – és később, napjainkra fel is emelte – az embert Istenhez.
Ezt Isten soha nem akarta. Az ősi idegenek soha nem akarták, hogy az általuk teremtett szolgafaj föléjük kerekedjen, és belépjen az ő szellemi csarnokukba.
A további értelmezésben az áll, hogy a bűn átterjedt az utódokra. Nem a személyes bűn, hanem a bűnre való hajlam. Ezt áteredő bűnnek nevezik a katolikusok és eredendő bűnnek a protestánsok.
A bűn valójában tényleg a tudás lehetett, és bizony ilyen rételemben egyesek szerint Lucifer voltaképp az emberek számára fényhozó volt, és ő volt az, aki megajándékozta őket azokkal a képességekkel, melyek lévén naggyá nőhették ki magukat.
Neki köszönhetjük, hogy véglegesen megindultunk a fejlődésben, megtanultuk a tüzet használni, és számolni, megismerni a fizika törvényeit. Isten sajnálta tőlünk ezt a tudást, mert a hatalma addig volt csak valódi hatalom, amíg egyedül ő rendelkezhetett élet és halál felett.
Azonban az emberiség nagyra tört. Ma már genetikai úton, a Lucifertől kapott tudásunkkal képesek vagyunk a semmiből szintetikus életet létrehozni, és ha kell, elpusztítani azt. Képesek vagyunk klónozni, vagy jellemzőket módosítani egy adott fajon belül.
Hamarosan pedig képesek leszünk majd a halottak feltámasztására, és végleg istenekké válunk mi magunk is.
A teremtő ezt nem akarta, ezt akarta megelőzni, hiszen attól a szent pillanattól kezdve az embernek többé nem lesz majd szüksége Istenre. Mivel maga az ember válik a saját Istenévé.