Kanalas Dávid ma tölti huszadik születésnapját. Alig egy hete vált ismertté, van már orvosa, remény egy fővárosi albérletre és arra, hogy pár hónap múlva rendesen öltözhet, és végre dolgozhat.
Másfél hete Budapesten, az utcán találkozott Varga Brigitta a 20 éves fiúval. Dávid épp megpróbált segítséget kérni. Voltak, akik adtak pénzt, de egyedül Brigi állt meg beszélgetni. A nő innentől kezdve minden nap azon dolgozott, hogy a fiú soha többet ne kolduljon. Ő azt mondja, ez volt az első próbálkozása, de ez olyan szégyen, hogy soha többet nem is tenné.
Brigi megmozgatott mindent, amit tudott és elérte, hogy Dávidot kórházba vigyék. Ott találkoztunk az első napon mindhárman. Egy hatfős szobában kényelmetlenül üldögélt az elefántlábú fiú a karjából lógó csővel. Nagyon várta a nővért, aki megszabadítja a rákapcsolt üvegtől.
“Ez a vízhajtó megtette hatását, szaladhat is a mosdóba” – mondta az ápoló, és Dávid sietősen elindult, de a szaladás erős túlzás volt.
Brigi addig sem pihent, amíg Dávid távol volt, megkérdezett mindenkit a teremben, kinek hozhat egy forró csokit.
A fiú mosolyogva jött vissza, hogy már sokkal jobb, megérkeztek a szülei is látogatóba, úgyhogy lemehetünk az udvarra. Lift csak felfelé volt, lefelé lépcsőzni kell, de az neki dupla annyi idő, mint egy átlagembernek, mert minden lépcsőre rá kell állnia két lábbal. Nem kapaszkodik, de láthatóan nem könnyű a teher, amit cipel.
Pedig azt mondja, hogy kiskamaszként még imádott focizni. Akkor picit kisebb volt a lába, de a lelkesedését semmi nem törte meg. Kikönyörögte a testnevelés tanárától, hadd játsszon ő is. Sőt, volt hogy biciklizett is.
Egy csúnya hegben őrzi az emlékét. Amíg leértünk, kiderült, hogy volt egy barátnője is, de a részletek még titokban maradtak.
A tiszakarádi szülei a pici húgával, a nővérével és az ő férjével jöttek.
Dávidot a vízhajtó újabb kitérőre kényszeríti. Anyja, Ibolya mesél, hogy eddig még senki nem tudta elmondani, hogy miért beteg a fia. Mivel a 14 éves lányának is ugyanez a problémája, a nagyszülőket is vizsgálták, de választ nem kaptak.
Azt mondja, olyan nehéz éveken vannak túl, hogy volt, hogy 35 kilóra fogyott. 10 hónapja, 14 évvel a legkisebb gyerek után – egy kis boldogságnak – megszületett Leila, mindenki kedvence.
Húsz éve is nagyon örült a babának, de azonnal keserűvé vált minden.
“Dávidon nem látszott semmi probléma, de elvitték vizsgálatokra, és azt mondták, hogy beteges.
Rögtön Miskolcra vitték kezelésekre Sárospatakról.” – idézi a kegyetlen hónapokat.
Fél évig csak látogathatták a gyereket.
Akkor az apa Pestre járt dolgozni, hogy legyen elég pénzük a sok utazásra és a másik két gyerekre, a nagyfiára és a nagylányára.
Fél év után hazavitték Dávidot, de kiderült, hogy diétáznia kell, és azokhoz nem tudta megszerezni az összetevőket. Akkor újabb fél évig kórházban volt a kisfiú.
A speciális étrend később is gond volt, Dávid a sárospataki kisegítő iskolába került, kollégista volt, ott megkapta, ami kell. Próbálták minden nap hazavinni, de kiderült, csak arra van pénz, hogy hetente menjen haza.
Hat éves volt Dávid, amikor megszületett a húga, Vanessza, hasonló problémákkal. Sokszor már együtt vitték őket kezelésekre.
Tiszakarádról Miskolc 100 kilométer, oda bejárni nehéz volt. Ha menni kellett vérvételre, hasi ultrahangra, röntgenre, masszázsra, gyógyfürdőbe, akkor hármasban mentek, Ibolya is bent volt velük:
“Egy hét lett volna a vizsgálat, de elkaptak valami fertőzést, lett belőle 3 hét. Ez sem volt könnyű, de
a legrosszabb az alsó, felső végbéltükrözés. Dávidnak többször is volt. Napokig nem ehettek, Vanessza úgy kelt fel, hogy vért hányt.
Túlságosan felfújták őket. Azt mondták, segít ez a vizsgálat, de abból sem lett semmi.”
Az anya sírva idézi fel, hogy mindkét gyerek bent feküdt, fogta a kezüket, és remegve várta az ébredésüket.
A visszabicegő fiú is jól emlékszik ezekre az időkre:
“Majdnem meg is halt a kislány, úgy meggyomrozták magyarul mondva, hogy alig kapott levegőt.”
A terhes Szandi átveszi a kislányt. Ő 3 éve él Pesten, épp most költöznek el egy nagyobb albérletből, mert amióta kiderült, gyereket vár, csak a férje fizetéséből élnek, és folyamatosan segítik a családot is.
Most olyan pici albérletbe mentek, ahova nem tudják befogadni az öccsét, a látogató szülőknek is haza kell menniük.
Brigi kitartó munkájának köszönhetően egyre többen ismerték meg Dávid helyzetét, és azt ígérte neki egy magánrendelő, a Lymphline, hogy ingyen javítanak az állapotán. Márton Tímea, nyirokterapeuta szerint pár hónap alatt napi kezelésekkel nagy változást lehet elérni.
“Azt mondták, hogy gatyába ráznak, és felvehetek elegáns nadrágot és rendes cipőt is” – fogalmaz Dávid mosolyogva. Nagyon hiszi, hogy megváltozhat az élete.
Neki most itt kellene maradnia. Kapott már egy ajánlatot egy lakásra, de a részletekre még várni kell, addig csak álmodoznak. A fiú azt szeretné, ha a szülei is feljöhetnének az imádott húgával. Az otthon közmunkásként dolgozó apa is többet tudna a fővárosban keresni, és Ibolya is tudna dolgozni, ha a kicsi bölcsődében lenne vagy a lánya is vállalná olykor.
A munka és kezelés mellett Budapesten lenne minden a diétához is.
“Itt bárhol meg tudom venni a barna kenyeret, a nulla százalékos joghurtot, a kókuszzsírt, a hústerméket, mindent, ami kell. Tiszakarádról Sárospatakra vagy Sátoraljaújhelyre kell menni bevásárolni. Az orvosok meg? Itt tegnap 4 helyen voltunk. Ez olyan hihetetlen. Vidéken ez négy hónap”
– mondja az anya. Azt mondja, neki a család a mindene.
“Nekem ez így tökéletes, ahogy van. Azt szeretném, hogy együtt élhessünk, az apjuk, meg ők mellettem lehessenek. Nem lehet, hogy ők ne lehessenek nekem. Pici koruk óta nevelem, szenvedek, mindegy, hogy nyomorultul, de én nem dobtam el őket. Nekem soha egyik gyerekem sem feleselt még soha. A nagyfiam, a 22 éves is minden nap felhív. Nagyon összetartó család vagyunk.”
Dávid nagyon szeretne dolgozni, ő is a családért.
“Ha sikerülne kigyógyulni, szeretnék én segíteni anyáéknak, mert kiskorom óta ők segítenek. Nekem olyan nagy öröm lenne, ha tudnék apuval dolgozni.”
Igen halk szavú apja nem kételkedik ebben:
“Ő mindig szeretne menni dolgozni kézzel-lábbal. Elvittem metszeni, gallyat kaparni, de láttam, hogy nem megy, fáj a lába. Nagyon segítőkész.”
Ibolya tart most egy kicsit a kudarctól:
“Félek, hogy beindul egy folyamat, és mivel nem bírok albérletet fizetni, nem tudunk létesülni.”
Ők hazautaztak, aztán napokig Szandi, a nővér hozta a friss ételeket, Brigi és én látogattam.
Egyik nap nem aludt Dávid.
“Elkap a görcs, akkor kimasszírozom. Van, hogy annyit gondolkodom, hogy éjszaka is ébren vagyok. Miért vagyok ilyen? Nem tudom. Pedig bennem olyan akarat van.”
Egy beteg odajött, pénzt kért, kiderült, Dávid már segített neki korábban. A szobájában volt egy amputált lábú beteg, vele mindig megosztotta az otthonról kapott ebédjét.
“Jó napot!” – köszön rá egy idegen. Visszaköszön mosolyogva, és odasúgja, hogy mindenki ismeri, sokan mondják, hogy a médiából.
Egy újabb napon összezavart volt.
Van remény, hogy a kórházban segítenek, vagy talán a magánrendelőben, de most olyan bizonytalan minden.
Most nincs mélyponton, de volt.
“Régen fel akartam magam húzni a sok ideg miatt. Mi az ok? Ez az élet.
A fiataloknak van barátnőjük, dolgoznak. Folyton feküdni, semmit nem csinálni, az ciki. Az is ciki, hogy sajnálnak meg az is, hogy idegenektől kapok segítséget. A családtól sem várom el.”
Volt egy szerelme Dávidnak is, még az iskolában. De amikor elballagtak, nem mehetett meglátogatni, mert messze volt. Aztán elköltözött a lány, és azóta sem tudja, hol van. Szerinte ez volt az igazi.
Meglátja, hogy az orvos épp távozik, próbál rohanni, hogy beszéljen vele, mikor tudnak egyeztetni a sorsáról. Abban maradnak, hogy majd hétfőn. A doktor utánakiabál, hogy addig is boldog születésnapot!
Nehéz, mert a szülők az utolsó pillanatig küzdöttek, hogyan jöhetnének fel hozzá a nagy napra, de nem sikerült.
Jaj, de boldog lennék, ha a családdal lehetnék! – mondja, de azzal vigasztalja magát, hogy ez is csak egy nap, majd lesznek napok, amikor együtt lehetnek.
Forrás: Szeretlekmagyarország