“…a család mentőt hívott, a mentők pedig nem jöttek. Nem jöttek, mert nincs elég bevethető rohamkocsijuk.
Kevesen vannak. Alulfizetettek. Baszakodik velük a kormány.
Egy rendőr a főnökük. Össze-vissza dobálják őket az országban. Ettől frusztráltak és ingerlékenyek…
szóval pont olyanok, mint bárki más ezen a szűk 93 ezer négyzetkilométeren.
Csoda-e, hogy rácsapják a telefont a türelmetlen hozzátartozóra?”
Hülyék vagytok: azt kellett volna mondani, hogy eszméletlen, és megkezdtétek az újraélesztést
– mondta K., a család barátja, mikor meghallotta a történetet.
Mindennek nyomán csak annyit kérdeznék – nem megbántva senkit a hangos szóval – most, hogy a kormány már tényleg mindenkitől megvédett minket,
a transznemű brüsszeli bürokratáktól a háborúpárti dollárbaloldalon meghízott tanárokon át a kábítószerfüggő, kordonbontó diákokig; majdnem kijuttatta a válogatottat az Európa-bajnokságra és kétszer is vendégül látta a pápát…
Nem lehetne-e elintézni, hogy kijöjjön a mentő, mondjuk, egy órán belül.
Vagy legalább azt, hogy ne kelljen a túlélésért hazudnunk azoknak, akik tényleg megmenthetnék az életünket.
Sajnos rengeteg igazság van a szerző soraiban.
Ma a magyar egészségügy döglődik.
Ráadásul olyan szinten teszi mindezt, hogy gyakorlatilag a sürgősségi ellátás sem képes már teljes mértékben ellátnia feladatát.
Ez pedig előbb agy utóbb rengeteg emberéletbe, a szeretteink életébe kerülhet…
Szerző, forrás: 24.hu, Kövesdi Péter