“Utálok magyar lenni. Szánalmasak vagyunk s még büszkék is vagyunk rá…” Elgondolkodtató írás a menekült helyzetről. Szerintetek igaza van, vagy nincs?
Ukrajnában “háború” van. Igen, így csupa idézőjelekkel, mert háborúnak ugye azt nevezzük, amikor két nagyjából ugyanakkora erejű és mennyiségű sereg feszül egymásnak. Itt ilyesmiről szó sincs, ez egyszerű gyarmatosítás.
Tulajdonképpen semmi esélye nincs az ukránoknak az oroszok ellen és ezt Ők is pontosan tudják.
Minden háború természetes velejárója a menekülés.
Az embereket ölni képtelen nők, gyerekek, idősek, elhagyják az otthonukat abban bízva, hogy az ezáltal tökéletesen értéktelenné vált életüket egy másik országban majd elkezdhetik újraépíteni.
Áradnak az országunkba ezek az emberek. Mi pedig – természetesen – segítünk rajtuk.
Mert így diktálja a…mi is?! A józan ész?! Az emberség?! A vallás?! A jog?!
Mindegy is melyik, a lényeg, hogy igazából ma már sokkal jobban megéri Ukrán menekültnek lenni, mint magyar állampolgárnak. Nem hiszed?!
Gondolkozz: Ingyen étel, ingyen ital, ingyen szállás, ingyen iskola, ingyen utazás, ingyen munkakeresés, ingyen orvosi ellátás! Te melyiket is kapod ezek közül ingyen??? Na, szerintem se…
Ja, hogy ők szegény menekültek és egy szörnyű háború elől menekülnek?! Egyem meg… Akkor ők most nem is ukránok?!
Csak, hogy azonnal és kérdezés nélkül hagyják ott az országukat s válnak inkább nincstelen földönfutóvá. Hol itt az ukránság?! Hol a hazaszeretet?! Hol a sajátjaid iránti lojalitás?! Sehol és különben is miért kérdezek ilyen hülyeségeket, igaz?!
Valamiért úgy gondolom, hogy menekülteket befogadni azoknak “szokás” akiknek van már ebben gyakorlata, akiknek nem egy csődtömeg a szociális rendszere – mondjuk, mint kis hazánknak. Befogadjuk a menekülteket, ellátjuk minden földi jóval, miközben emberek százezrei éheznek vidéken és éjszakáznak az utcáinkon, az aluljáróinkban vagy épp a hídjaink alatt a fővárosban.
Ők nem számítanak, igaz?! Pár embert megkérdezem erről és a többség ugyanazt mondta, hogy “…a hajléktalanok többsége a saját hibájukból kerülnek az utcára…” aha..s mi van azokkal, akik mégsem?!
Mi van a devizahitelek miatt eladósodott és kisemmizett életekkel?! S mi van azokkal, akik tényleg a saját hibáikból kerültek utcára?! Ők nem a mieink?!
Értük nem kár?! Rohadjanak meg?! Ők feláldozhatók?!
Sosem fogom megérteni ezt a felfogást. Százezrével fogadjuk be a szegény iPhone-t szorongató színesbőrű ( ! ) ukránokat, de a körülöttünk vegetáló, haldokló sajátjaink felett rezzenéstelen arccal lépünk át az aluljárók mocskos kövezetén.
Mert mi emberségesek vagyunk, meg jók, igaz?! Hát, a saját perifériára szorult honfitársainkkal nem tudunk (s nem is akarunk) érdemben mit kezdeni, de majd biztos az ukrán menekültek megmentése miatt jutunk a mennybe, ugye?!
S közben gagyi rádióműsorokban biztatják az embereket adakozásra, minden médium azzal van tele, hogy ki mennyit “segít” és a legnagyobb cégek egymást túllicitálva ontják magukból a pénzt, miközben a saját dolgozóik valójában minimálbérért gürcölnek náluk.
Ezek a tények.
Utálok magyar lenni.
Szánalmasak vagyunk s még büszkék is vagyunk rá…
Forrás: Túlélem magam.