1938-ban a spanyol polgárháború idején fejlövést kapott a később M. páciensként ismertté vált katona.
A 25 éves spanyol fiatalember koponyáján világosan láthatóak voltak a töltény által ütött sebek, ám a sérülést csodával határos módon túlélte.
A golyónak volt egy bemeneti és egy kimeneti nyílása, még sebészeti beavatkozásra sem volt szükség. Amikor azonban a katona két hét után visszanyerte az eszméletét, fura tapasztalatokról számolt be.
Justo Gonzalo valenciai neurológus még maga is csak 28 éves volt, amikor megismerte a szerencsétlenül járt beteget, és évtizedeken át dokumentálta a vele kapcsolatos megfigyeléseit.
Szerette volna jobban megérteni a katona tapasztalatain keresztül az agy működését.
„Miután magához tért, M. páciens észlelte, hogy majdnem teljesen elveszítette a látását. Elmondása szerint látott valamit a jobb szemével, de a ballal semmit” – írta.
A beteg úgy érzékelte, hogy emberek és tárgyak a látási mezőjében pont az ellenkező oldalon tűnnek fel, mint ahol valójában vannak. Ez a furcsa, elvarázsolt kastély tükréhez hasonló fordítottság ugyancsak jelentkezett zajok és érintések esetén.
Számokat és betűket ugyanolyan könnyedén olvasott előre, mint hátra, gyakran látott egy dologból hármat, és a színek olykor úgy jelentek meg előtte, mintha elváltak volna a tárgyaktól.
Gonzalo ugyancsak különösnek találta, hogy a beteg egyformán le tudta olvasni a karórájáról a pontos időt, bármilyen irányból is nézett rá.
Azon még jobban meglepődött, hogy a férfi az újságot ugyanolyan folyékonyan tudta olvasni, ha fejjel lefelé tartotta, mint normál pozícióban.
M. páciens ezeket az abnormalitásokat olyankor találta furcsának, amikor például embereket látott dolgozni egy épületállványon, felülről lefelé.
Általánosságban az ilyen zavarokat szinte egyáltalán nem veszik észre a hasonló sérülést elszenvedett betegek.
Amikor esetleg ráébrednek erre, nem különösebben aggódnak miatta, mert átmeneti állapotként tekintenek rá, ami egyébként sem korlátozza őket az életvitelükben. Gonzalo megfigyelése szerint M. páciens egyenesen elbagatellizálta az észlelési zavarait.
Anélkül, hogy kezelésre szorult volna, M. páciens ebben az alternatív világban élte le az életét a 90-es években bekövetkezett haláláig.
A közte és Gonzalo közötti levélváltásból kiderül, hogy a sérülése miatt nem kapta meg a veteránoknak járó nyugdíjat, valószínűleg azért, mert az állapotát nem tartották elég súlyosnak.
De az orvos azért is kedvelte, mert elég tettrekész volt ahhoz, hogy dolgozzon és gondoskodjon magáról, az észlelési zavarai ellenére is.
Hogy ki volt ő, a mai napig nem tudni, pedig nagyban hozzásegítette a tudományt az emberi agy működésének feltérképezéséhez.
Miután Gonzalo 50 éven át tanulmányozta a katona állapotát, és mellette több száz agysérült betegét, létrehozta saját teóriáját az agy felépítéséről. Megállapította, hogy az agykárosodás tünetei a sérülés mértékétől és helyétől függenek.
Ugyancsak rámutatott, hogy a sérülések nem megsemmisítenek egyes funkciókat, hanem hatással vannak a különböző funkció egyensúlyára, mint M. páciens esetében is.
Ez az elmélet a 40-es években úttörőnek számított, hiszen akkoriban még úgy tekintettek az agyra, mint apró dobozok összességére.