“Nem kívánom senkinek, hogy ezt valaha is lássa…”
János több betegséggel is küzdött, nagyon gyenge volt a szíve, pacemakerrel élt, de ezek nem akadályozták a mindennapi életvitelében: a kórházba kerülését megelőzően még autót is vezetett. Szerdán már nagyon le volt gyengülve, s október 4-én került be a keszthelyi kórházba erős hányásos-hasmenéses tünetekkel.
Az orvosok vírusos fertőzésre gyanakodtak, így még aznap este átvitték őt az ajkai Magyar Imre Kórház infektológiai osztályára, mondván, az egy jobban felszerelt kórház – számolt be a történtekről az idős férfi egyik gyermeke az Indexnek.
Ajkán megállapították, hogy valószínűleg szalmonellafertőzése van. Az állapota folyamatosan romlott, egyre gyengébb lett, ezért október 6-án átkerült az intenzív osztályra.
Ugyan a szakmai döntés helyes volt, annak indoklása – ahogy az infektológián fogalmaztak: „még látnak benne életet” – már nagyon rossz érzéssel töltötte el János jelenlévő gyermekeit.
Akkor még nem sejtették, hogy súlyosabb sérelem is éri őket a kórházban.
Az édesapjuk az intenzíven alapvetően jó ellátást kapott, ennek ellenére hétfőre menthetetlenül romlott az állapota, s a légzőmaszk mögül már csak a halálhörgését lehetett hallani a lánya szerint.
Ekkor értek oda a testvérei is, hogy végső búcsút vegyenek az apjuktól.
Ez nem költői túlzás részemről, hanem egészen konkrétan a haláltusájára, a halálhörgésére értünk be mindnyájan a kórházba.
Nem kívánom senkinek, hogy ezt valaha is lássa, különösen nem az édesapjánál. Felváltva fogtuk a kezét, kettesével a kórtermében tartózkodva, a többiek kint várakoztak.
Az ügyeletes főorvos a délelőtt folyamán még azt mondta nekik, nyugodtan bemehetnek hozzá, és mindannyian ott maradhatnak, amíg szükséges, mivel ekkor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az édesapa életéből már csak kevés idő van hátra.
Amikor azonban közeledett a látogatási idő vége, az ügyeletes orvos – az osztályvezető orvos telefonos utasításának eleget téve – kiküldte őket a szobából a kórház szabályzatára hivatkozva.
Ekkor azonban az egyik hozzátartozó, aki maga is (egy másik szakterületen) főorvos – érthető okokból – nem akarta elhagyni a kórtermet.
Ezt látva, az ügyeletes orvos ingerült lett, a biztonsági őr hívását helyezte kilátásba, majd még azt is megjegyezte, hogy „nyugodtan lehet perelni”.
A haldokló beteg rokonainál ez az odavetett félmondat verte ki végképp a biztosítékot.
„A végstádiumban lévő betegnek joga van ahhoz, hogy egy hozzátartozó 0-24 órában mellette lehessen”
– válaszolta az Indexnek Ficzere Andrea, az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója, kiemelve, hogy a konkrét eset részleteit nem ismeri.
Az Index szerint az elhunyt idős férfi gyermekei egybehangzóan állítják, az ügyeletes orvos – visszaélve a hatalmával – kihasználta, hogy ebben a tragikus helyzetben a családtagok nem a kórházi működésre irányadó jogszabály felkutatását kezdték el, hanem – a durva fellépésétől megijedve – inkább eleget tettek a felszólításának, s elhagyták a kórtermet.
A kórház főigazgatója elismerte a lapnak: a hatályos jogszabályok értelmében a haldoklónak joga van ahhoz, hogy ne magára hagyva haljon meg,
hogy a halálának elfogadásában a családja segíthesse, és ők is segítséget kapjanak.