Sellők márpedig léteznek?
Az egyik legvitatottabb sellőmúmiát vizsgálták meg törvényszéki szakértők, döbbenetes megállapításokra jutottak vele kapcsolatban.
A sellőfolklór kontinenseken, évszázadokon ível át. Sokféle nevük van: szirén, sellő, vízi tündér, hableány, tengeri nimfa stb.
A görög mitológiában Odüsszeusz egyike azoknak, akinek sikerül megmenekülni azután, hogy meghallja a szirének éneket. A sellők a képzőművészetben, irodalomban és a mesékben is gyakran feltűnnek.
A 19. század közepére Londonban az egyik fő látványosság egy kitömött „sellő” volt. A mutatványosok ezeket az — általában majomból és halból összetoldozott — példányokat japán halászoktól vásárolták.
Az egyik legnépszerűbb ilyen lény, az úgynevezett fidzsi sellő volt, amelyet először egy londoni kávéházban mutogattak, később egy bizarr gyűjteménybe került, a 19. században pedig megsemmisülhetett.
A japán mítoszok sellői is halszerű lények, melyek tengerben élnek.
Az egyik japán legenda szerint például egy asszony véletlenül megette egy sellő húsát és 800 évig élt.
A halhatatlanságról szóló mítoszok is mutatják, hogy a japánok milyen különleges jelentőséget tulajdonítanak a sellőknek.
Az egyik japán templomban például régóta őriztek egy „sellőmúmiát”, a kutatók pedig nemrég megvizsgálták, hogy pontosan miből áll.
A mitikus lény mumifikálódott testét a Kurasiki Tudományos és Művészeti Egyetem tudósai vizsgálták meg.
A tudósok különböző kormeghatározási technikákat és röntgenfelvételeket használtak a sellőmúmia vizsgálatához.
Ezek eredménye pedig lehetővé tette számukra, hogy végül kiderítsék az igazságot az állítólagos sellőmúmiáról, amely több évtizede látható a japán Okajama prefektúra egyik templomában.
A röntgenfelvételek kimutatták, hogy egyes testrészeit halakból kölcsönözték, emellett azonban papír, textil és pamut alkotta a lényt.
A múmia száját például egy hal állkapcsából alakították ki, míg a bőrét gömbhalból alkották meg a készítők.
A 30 centiméteres sellőmúmiát a legenda szerint a 18. század első felében a Csendes-óceánból fogták ki.
A vizsgálatok kimutatták, hogy valójában a 19. század második felében készült.