Gyakorlatilag hanghullámokkal képesek lebegtetni a több tonnás köveket, itt a leírás, a pontos menete, hogyan csinálják! Valaki kipróbálta már?
A német Theodore Illion azon kevés európai utazók egyike, aki 1934-ben eljutott Tibetbe.
Beutazta az egész országot miközben rengeteg érdekes dolgot halott az ott élőktől.
Miután visszatért Németországba, kalandjait könyv formájában adta közre.
Ebből kiderül, hogy Illion is a rejtélyek, titkok rajongója volt, de emellett egészségesen szkeptikus is.
Az általa írt könyv legfrissebb kiadásának illusztrációi között található két igen érdekes rajz.
Ezeket valójában egy svéd orvos leírása alapján készítette, aki szintén járt Tibetben és szemtanúja volt a képeken leírt szertartásnak.
A diagramok egyikén különös helyzetben álló embercsoport látható, akik között egy szerzetes alakja vehető ki, aki egy hatalmas, fakeretre függesztett dobot ver.
A második diagram az első leegyszerűsített változata, de ezen egy kőtömb röppályája is látható, amint felemelkedik a sziklára.
A képek magyarázata szerint az ábrázolás tibeti szerzeteseket ábrázol, akik a dobolás révén akusztikus levitációs módszert alkalmaznak, hogy köveket emeljenek a magasba.
A leírás szerint 13 dobot és 6 kürtöt helyeztek el egy 90 fokos íven egy tál alakú kő körül, melyben előzőleg egy 1,5m x1m x 1m méretű követ helyeztek el.
Minden egyes hangszer mögött 8-10 szerzetes sorakozott fel egyvonalban .
A körív közepén három szerzetes állt dobokkal. A középsőnek még egy kisebb dob lógott a nyakában is.
A többi dobot fakeretre függesztették fel. A nagyobb dobokat tartó szerzetesek mellett 3 méteres trombitákkal egyensúlyozó szerzetesek következtek. Utánuk pedig ismét keretre függesztett dobokkal felszerelt szerzetes sorakozott fel.
Kezdetben lassú ritmusban játszottak, majd az ütem egyre erősödött, gyorsult, egészen addig, amíg a hang folyamatosnak nem hallatszott.
3-4 percig semmi sem történt, ám ezután a tál közepén fekvő kő megingott, majd ahogy a szerzetesek egyre magasabbra emelték hangszereiket, a kő is egyre magasabbra emelkedett, mintha láthatatlan kezek emelték volna fel!
A hang végig változatlan maradt, egészen addig, míg a kő el nem érte a kívánt magasságot, ekkor a hang hirtelen abbamaradt, a kő pedig a „helyére” huppant. Óránként 5-6 kőtömböt tudtak így a helyükre emelni.
Bizonyos, hogy ebben a „rituáléban” fontos volt az emberek és a hangszerek geometrikus elhelyezkedése és száma, valamint a dobok mérete, anyaga és az általuk kibocsátott hang intenzitása és magassága.
Ennek a „technológiának” a használata valójában nem valami misztikus dolog.
A fenti történetek mind azt bizonyítják, hogy az ősi építők olyannyira harmóniában éltek az őket körülvevő természettel, hogy ismerték az anyag és a tér valódi szerkezetét, egészen pontos ismerettel rendelkeztek az energiákról, így azokat használni is tudták.
Maga a technológia nem veszett el, csak ahogyan az ember kezdett egyre jobban eltávolodni a természettől, ahogy fokozatosan átalakult a gondolkodásunk, mondhatni egyre materiálisabb lett, egyszerűen nem emlékszünk ezekre a dolgokra, nem tudjuk „előhívni” ezt a tudást.