Az emberiség múltját elhazudták, komplett évezredeket “töröltek” el…
Az egyiptológia intézménye nem képes feldolgozni azt, amit kutatásom eredménye implikál: hogy valójában létezett már egy fejlett kultúra és civilizáció annál sokkal korábbi időszakban, mint ahogy azt feltételeztük.
Mások pedig úgy érzik, egy idősebb „Szfinx” a vallási hitüket veszélyezteti. Fundamentalisták, Keresztények, és Muszlimok egyaránt megkörnyékeztek a Nagy Szfinx életkorával kapcsolatban…
A legtöbb ember számára legismertebb bizonyíték, mely az „egy idősebb Szfinx teóriáját” hivatott alátámasztani, az az, hogy a Nagy Szfinx testmagján és a körülötte elzárt terület falán található eróziós és mállási nyomok jellegüket tekintve, nagymértékben eltérnek a Gízai-fennsíkon egyéb helyeken tapasztalható többi eróziós és mállási jegytől.
Nem akarom túlegyszerűsíteni, de az egész alapja tényleg egy olyan elemi geológiai analízis, ami egy kezdő főiskolás „bevezetés a földtanba” című órájának a szintjét sem lépi át.
Több ember van azonban, aki megpróbálta ezeket a relatíve egyszerű elemzéseket összezavarni és elhomályosítani, valami sokkal komplikáltabbnak feltüntetni, csak azért, hogy munkám ezáltal hitelét veszthesse
Jellemzően ezek a kritikusaim jelentősen érdekeltek a status quo fenntartásában.
Néhányuk szakavatott egyiptológus, archeológus, vagy épp történész, akik a régi egybevágó „történeteiket” részesítették előnyben, nehogy esetleg újra kelljen gondolniuk azt, amiben eddig hittek.
Tulajdonképpen a mostani fejezet felütésében használt idézet tökéletesen tükrözi ezt a hozzáállást.
Miért olyan „felkavarók” az eredményeim? Miért van az, hogy ahelyett, hogy eredményeimet elfogadnák annak, amik, inkább az történik, hogy „Az egyiptológia intézménye egyelőre még várat magára, hogy a Schoch által felvetett erózió (legyen az szél vagy víz által okozott) problematikájára kielégítő választ adjon”. Ez az idézet 1984-ből származik, mégis a mai napig több egyiptológus ugyanígy gondolja.
Nyilvánvalóan ennek az az oka, hogy az egyiptológia intézménye nem képes feldolgozni azt, amit kutatásom eredménye implikál: hogy valójában létezett már egy fejlett kultúra és civilizáció annál sokkal korábbi időszakban, mint ahogy azt feltételeztük. Mások pedig úgy érzik, egy idősebb „Szfinx” a vallási hitüket veszélyezteti. Fundamentalisták, Keresztények, és Muszlimok egyaránt megkörnyékeztek a Nagy Szfinx életkorával kapcsolatban.
A Gízai-fennsík kőből készült emlékhelyei két alapvető eróziós és mállási mód jegyeit hordozzák:
- A szél hátán hozott homok lecsiszolja, átvési a kő felszínét, a puhább részeket másképp erodálván, amíg a keményebb, erősebb rétegeket gyakran egyben hagyja. Sivatagi fényezettség, patina alakul ki néhol az ellenállóbb rétegek felszínén. Képzeljen maga elé egy tortát, keményebb, és puhább piskótarétegekkel, illetve még puhább krémmel. Függőleges és közel függőleges felszínen, mint például egy falon, egy sziklasír bejáratán, vagy egy piramist, templomot alkotó kőkocka elején a puhább rétegek specifikusan kikopnak, míg a kemény rétegek fennmaradnak. A puhább rétegek kikopásával szélfolyosóra hasonlító jegyek formálódnak az alsóbb és felsőbb keményebb sziklarétegek megtartásával, amik közül a puhább kőzetréteg elerodálódik. Ez a szél-által okozott mállasztás és erózió egy falban általában a beugró puhább és a kiugró, keményebb kőzetrétegekből álló, szögletes kinézetet eredményez. Ezek a szél által indukált folyamatok jellemzik tipikusan a mállások és erózió módját az elmúlt ötezer évben a Gízai-fennsíkon, egészen azóta, amióta a Szahara a mostani, extrémen száraz sivataggá alakult.
- Az eső és vízlecsorgás nagyon más jellegű hatást gyakorol a sziklára. Az ilyen, csapadék által indukált mállás és erózió jellemzően gördülő, dimbes-dombos felszíni profilt eredményez, néhol boltozatos kinézettel. A mészkőben, a gyengébb találkozási pontoknál függőleges hasadékok képződhetnek, ahol a hasadékok nyílása fent rendszerint szélesebb, mint az alján. És ugyanúgy, mint ahogy a szél által okozott eróziónál és mállásnál láttuk, a puhább rétegek itt is kikopnak, visszahúzódnak az ellenállóbb kőzetrétegek közül, de mivel a víz és esőfolyás felülről éri a sziklát s majd azután folyik le annak felszínén, így, ha azonos rétegeket összehasonlítunk, a legfelső rétegek gyakran jobban visszakopnak a víznél, mint a széleróziónál. Így a diagnosztika legnagyobb része a csapadék okozta eróziós és mállásos felületek gördülő, dimbes-dombos jellege, szembeállítva a szögletes, tömbszerű sziklaarculatokkal, melyet dominánsan a szél alakított.
A Gízai-fennsíkon ennek a két különböző mállás-, és eróziómódnak a megkülönböztetése a legtöbb esetben felettébb könnyű, annak ellenére, hogy néha az is előfordul, hogy egyszerre mindkettő megtalálható különböző mértékben, de ugyanannak a sziklának az elején például, ha a felszínt korábban csapadék okozta mállás és eróziósérülés érte, majd pedig a szél által hordozott homok lecsiszolta, felhasogatta. Ha a Gízai-fennsíkot tanulmányozzuk, észrevesszük, hogy azok a struktúrák, melyeket egyhangúlag a korai és középső Óbirodalom idejére jegyeznek (cirka i.e. 2600-2300-ra), és a mészkő alapkőzetből véstek ki (pl. a Nagy Szfinx), azok prominens, szél okozta sérüléseket viselnek magukon, és csak csekély vagy éppen semmiféle csapadék okozta mállás vagy erózió jegyeit (Időnként azért esik eső a Gízai-fennsíkon, ahogy azt tapasztaltam).
Ezzel szemben viszont, ha a Nagy Szfinx testét és a körülzárt terület falait megvizsgáljuk, jelentős fokú csapadék okozta eróziót és mállásnyomokat találunk, ami óriási kontrasztban áll a Gízai-fennsík más táján jellemző szél okozta mállással és erózióval.
Különösképpen a körbezárt terület falának távolabbra eső déli és nyugati részei azok, ahol a gördülő, dimbes-dombos arculat szembeötlő, és a szélesen nyíló hasadékok is megtalálhatók. Szinte lelki szemeink előtt látjuk, ahogy a víz veri a sziklákat, és folyik át az elzárt terület falain.
A Szfinx is mutat magán szél mállások jegyeit, de inkább a fején és a háta legtetején. A fej lényegében egy dinasztikus kori szobor, és egyben egy régi fej újrafaragása is, bármilyen is lehetett az ősi fej az oroszlánforma testen pihenve. Ráadásul a fej a fennsík szintje fölött magaslik és évezredeken át volt kitéve a szél hátán hordott homok mállasztó és eróziós hatásának.
Azokon a fényképeken, amik még az Émile Baraize (1925-1936; lásd. 2. fejezet) által vezetett javító-, és állapotmegtartó munkálatok előtt készültek a Szfinxről, ezek a szél által okozott jelleg szemmel jól látható volt. Amennyire tudjuk, a Szfinx feje sosem volt teljesen eltemetve a homokban. A szörny testéről, a körbezárt terület falairól és belsőjéről már nem tudjuk ugyanezt elmondani.
Amint ezt már tárgyaltuk (2. fejezet), ha a körbezárt területet gondozatlanul hagyják, pár évtized leforgása alatt az úgy megtelhet homokkal, hogy az a szobrot a nyakáig eltemeti.
Ez a homok pedig arra is jó volt, hogy megvédje a régi, csapadék okozta mállásokat és eróziót, amelyek azóta az elmúlt két évszázadban sajnos enyhültek és sérültek az újabb Szfinx ásatások és állapot-megóvási munkálatok eredményeképp.
Ezen kívül, modernkori szennyeződés, Kairó túlzsúfolt városából származó savas eső is kirója sarcát nem csak a Nagy Szfinxre, de Gíza összes emlékhelyére is.
Ahogy Schwaller de Lubicz is megjegyezte, a Nagy Szfinxen és a körötte bezárt részen található mállások nem felelnek meg a Gízai-fennsík mostani, szélsőségesen száraz időjárásának, tehát elképzelhető, hogy a Szfinx egy olyan korábbi időből származik, melynek még más volt a klímája.
Ennek az alternatívája, amihez a hagyományőrző egyiptológusok ragaszkodnak, az az, hogy a Gízai-fennsíkon nagyon furcsa dolgok történnek a szobrok eróziójával és mállásával kapcsolatban.
Néhány mészkőstruktúra ugyanis, ahogy ezek az egyiptológusok állítják, pont oly módon erodálódtak és mállottak le, hogy úgy tűnhet, mintha eső és vízcsorgás okozta volna, míg pedig más mészkőstruktúrák éppenséggel olybá koptak, mintha a szél koptatta volna őket.
Ez az egész logikátlan és nevetséges! Sőt, ha az összes struktúra körülbelül egyidős (itt az egyértelműen óbirodalmi építményekről van szó, nem a későbbi gízai építményekről), és ugyanazoknak a környezeti és erodáló hatásoknak voltak kitéve, akkor mindegyiknek, legalább nagyjából, hasonló málló és eróziós főbb jellegeket kellene mutatnia.
Hogy kikerüljék ezt a logikai csapdát, több egyiptológus, archeológus, és azok követői, védői számos körmönfont és bonyolult megoldással állt elő, amikben megpróbálták kimagyarázni a mállási és eróziós ellentmondást, miközben foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz, hogy a Nagy Szfinx az Óbirodalomból származik.
Nem csak hogy ezeknek az érveléseknek a nagy része döbbenetesen tekervényes (sajnálom, de mindig az a klisé jut eszembe, amikor a középkori teológusok azon vitatkoztak, hány tündér is tud a gombostű fején táncolni), de néhány egyiptológus és követőik még egymásnak is ellentmondanak.
Tehát, még saját mércéjükkel mérve is, pár sztorijuk biztos helytelen. (Néhány érvelésüket ld. a 7. és 8. Függelékben).
A legegyszerűbb magyarázat szerintem az, hogy a Nagy Szfinx és a kétségtelenül Óbirodalomnak tulajdonított struktúrák (pl. az érthetően dátumozott sziklasírok) két különböző korszakból származnak, melyek időjárási jellege drasztikusan eltért egymástól.
Dióhéjban összefoglalva, a Gízai-fennsík a Szahara sivatag keleti szélén fekszik, ami geológiai értelemben véve egy igen fiatal sivatag; mostani hiperszáraz klímája csupán nagyjából ötezer évvel ezelőtt köszöntött be (vagy, bizonyos számítások szerint, annál is később). i.e. 3000 előtt még, a mostanra már elsivatagosodott területen, váltakozva követték egymást a mérsékeltebb, esősebb viszonyok szárazabb időszakokkal tarkítva.
A korai konklúzióm, ami mellett a mai napig kitartok, az az, hogy a Nagy Szfinx testrészének magja, a körötte bezárt terület falai, és a Völgytemplom illetve Szfinx Templom mészkőmagja a pre-Szahara klímaidejébe nyúlik vissza cirka i.e. 3000 előttre.
A Nagy Szfinx nem csak egyszerűen egy ilyen régi klímakorszakba nyúlik vissza, de ráadásul eleget kell visszamennie az időben, ahhoz, hogy beleszámolhassuk a csapadék által okozott nagymértékű mállási és eróziós jegyek kialakulását, amiket főleg a Szfinx mellett körbezárt rész falain tapasztalunk.
Becslésem szerint egyes helyeken 1 méternyi vagy akár nagyobb mennyiségű kő is erodálódhatott a falakról.
Ilyen nagymértékű mállási és eróziós folyamathoz szignifikáns időtartamra lenne szükség bármely realisztikus klímakörnyezetben. Hogy pontosan milyen hosszú időtartamra, azt nehéz megsaccolni kizárólag a felületi jellegekre alapozva – kezdeti becsléssel, annak kezdetét a mostani elsivatagosodott Szaharai környezet kialakulása előtti több ezer évre tettem.
Ezt a becslést a felszín alatti szeizmikus vizsgálatok adatai megerősítik, és jelenleg azon az állásponton vagyok, hogy a Nagy Szfinx testmagja az utolsó jégkorszak vége előtti (tehát kb. i.e. 9700) időkből származik. Tehát a Nagy Szfinx testének legrégebbi részei, a hozzá kapcsolódó struktúráival karöltve, egykorúak a délkelet törökországi Göbekli Tepe megdöbbentően szofisztikált archeológiai lelőhelyével.
Ennek legrégebbi szekciói úgyszintén az i.e. korai 10. ezredév környékére (vagy még korábbra) nyúlnak vissza.
Fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy a Göbekli Tepe korát és jelentőségét meghatározni célzó feltárások jó pár évvel csak azután kezdődtek el, miután én már a Nagy Szfinx korát érintő vizsgálataimat elvégeztem, eredményeimet pedig prezentáltam (lásd. Schoch 2012).
Bizonyíték
Ahogy az egész könyvön át tanúi lehettünk, számtalan bizonyítékunk van, amely ugyanarra a konklúzióra vezet: a civilizáció, mely elsőként felismerte a „Naprendszert”, s azt a Gízai-fennsík emlékhelyeire vésve dokumentálta, egy igen korai időszakra nyúlik vissza, egészen az utolsó nagy jégkorszak előtti időkre (kb. i.e. 9700).
Az Orion-kapcsolat teóriájának a bizonyítéka kb. i.e. 10.500 éveire mutat.
Azonban az archeológiai-csillagászati összefüggéseknek és az ókori feliratok, mítoszok interpretációjának összeadásával csak annyit tudunk szemléltetni, hogy valóban létezett valamikor tizenkétezer évvel ezelőtt egy magasan fejlett civilizáció.
A kétkedőknek viszont valami nagyon konkrét, kézzelfogható és vizsgálható bizonyítékra volna szükségük. Ez a konkrét bizonyíték mindvégig itt volt az orrunk előtt. Az idő és ember által okozott pusztulás ellenére a Nagy Szfinx ma is itt áll, mint legősibb örökségünk halhatatlannak tűnő őrzője.
Részlet Rober Schoch és Robert Bauval „A Szfinx eredete” című könyvéből