Tekintettel arra, amit a történelemről tudunk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az egyetlen válasz egy olyan technológia alkalmazása, amelyet nem értünk.
Ellenkező esetben nagyon nehéz lenne elképzelni, hogy ezeket a struktúrákat csak azzal építették fel, amit most tudunk.
Biharban bukkantka rá egy nagyon szokatlan, a jelenkor embere előtti technológiára és struktúrára.
Két olyan föld alatti barlang mélyén, melyek 22 kilométer távosságban vannak egymástól, mégis össze vannak kötve.
Amit odalent a mélyben találtak a régészek, az alapjaiban rúghat fel mindent, amit az emberiség eredetéről tudhatunk.
A Gaya nevű indiai városka közvetlen közelében egy 2400 éves struktúra van a föld mélyén, ami egy az egyben olyan, mintha egy ősi óvóhelyként funkcionált volna egy múltbéli atomháborúhoz.
A falak hihetetlenül vastagok, az UV és más káros sugárzás sem hatolna át rajtuk egy esetleges napkitörés esetén sem.
A struktúrák eredetéről rengeteg teória kering, de az egykori építők kilétét a mai napig homály fedi.
Miért és ki hozan létre ősi földalatti bunkereket atomháború esetére?
Ez a megfelelő kérdés, amit a mainstream régészet képviselői nem feltétlen akarnak megválaszolni, de egyre több közöttük a nyitott tudós.
Ilyen földalatti óvóhelyeket még ma is hihetetlenül nagy munka létrehozni, nemhogy több ezer évvel ezelőtt, kezdetleges eszközökkel, így felmerült már a földönkívüli eredet is.
Vagyis egyes teóriák szerint az óvóhelyeket földönkívüliek hozhatták létre, de az emberiség számára, hogy a fajunk túléljen egy vagy több nagyobb kataklizmát.
A múltban számtalan közvetett bizonyítékot tártak fel arra vonatkozóan, hogy többek között például 12 ezer évvel ezelőtt már bekövetkezett egy atomháború, vagy valamiféle nukleáris robbanás.
Noha ellentmondásos lehet, hogy a tudományos közösség az atomfegyverek létezéséről a civilizáció jelenlegi ciklusa előtt beszél, ennek a jelenségnek a bizonyítéka megtalálható a bolygó minden sarkában.
Ez a bizonyíték nem csak a hindu versekből származik, hanem a bőségesen kiterjedt olvasztott üveglapokból is, amelyek a világ sok sivatagjában szétszóródtak. A szilíciumkristályok rendkívül hasonlítanak a fragmentumokhoz, amelyeket az Alamogordóban a White Sands nukleáris kísérleti helyszínén végrehajtott nukleáris robbanás után találtak.
1932 decemberében Patrick Clayton, az egyiptomi geológiai kutató társaság felügyelője a Nagy Homokos tenger homokdűnék között haladt az egyiptomi Saad-fennsík közelében, amikor a kerekei alatt ropogást hallott.
Amikor megvizsgálta, mi okozza a hangot, egy nagy üvegdarabot talált a homokban.
A lelet világszerte felkeltette a geológusok figyelmét és az egyik legnagyobb modern tudományos rejtély.
Milyen jelenség képes a sivatagi homok hőmérsékletét legalább 1800 ° C-ra emelni, és kemény sárga-zöld üvegből készült nagy lapokra alakul?
Míg az Alamogordo Albionban a Fehér Homokba járt, W. Hart, a MIT mérnökeinek korai végzettsége, észrevette, hogy a nukleáris kísérletekből származó üvegdarabok megegyeznek az afrikai sivatagokban 50 évvel ezelőtt látott üvegdarabokkal.
A sivatagi képződmények nagysága azonban megköveteli, hogy a robbanás tíszezer hatalmasabb legyen, mint amit Új-Mexikóban figyeltek meg.