“Láttad Sumer és Akkád fiait?… Láttam őket, ők a felső világ vizét isszák…”
„A hajdankor napján, a hajdankor távoli napján…”
A hajdankor napján, a hajdankor távoli napján,
a hajdankor éjjelén, a hajdankor távoli éjjelén,
a hajdankor évében, a hajdankor távoli évében,
midőn minden méltó dolog megjelent,
midőn minden méltó dolog jó sorsra tett szert,
s az Ország otthonában kenyeret ízleltek,
midőn az ország kemencéjében a tűz fellobbant;
midőn ég a földtől elvált,
midőn föld az égtől elszakadt,
midőn az emberiség magja létrejött:
akkor az eget An szerezte meg,
a földet Enlil szerezte meg,
s Ereskigalnak az alvilág ajándékul jutott;
midőn elindult, midőn elindult,
az atya a világ felé midőn elindult,
Enki a világ felé midőn elindult,
akkor a kicsik a királlyal együtt haladtak,
a nagyok Enkivel együtt haladtak:
e kicsik a kézi súlyok voltak,
e nagyok a hánykolódó nád súlyai voltak,
Enki kis csónakjának ölén
győztesen az összecsapásban, mint a dühöngő vihar,
a királynak a vizet a hajó orra
mint a farkas, úgy hasítja;
Enkinek a vizet a hajó fara
mint az oroszlán, leteríti:
e napon egyetlen fa volt, volt egy nyárfa,
ez az egyetlen fa volt,
ott nőtt a fénylő Buranunna partján,
a Buranunna itatta vízzel,
ám a déli szél karja kitépte gyökerét,
elroppantotta törzsét,
s a Buranunna vize elsodorta.
Arra járt egy asszony, az An szavát félő,
arra járt ő, az Enlil szavát félő,
a fát kezébe vette, Urukba vitte:
„A fénylő Innin termékeny kertjébe viszem!”
A fát az asszony keze nem gondozta,
maga mellé állította;
a fát Innin keze nem gondozta,
maga mellé állította.
„Mikor lesz fénylő trónszék belőle,
melyen ülhetek?” – szólt,
„Mikor lesz fénylő nyoszolya belőle,
melyen fekhetem?” – szólt.
/Öt év telt el, tíz év telt el,/
a fa nagyra nőtt, ám ága mit sem termett:
gyökerébe kígyó fészkelt,
nem fog rajta a ráolvasás,
ágaira az Anzu sas ültette fiókáit,
törzsében a szűzi Lila ütötte fel tanyáját,
az örökké nevető, az örökké vidám.
A fénylő Innin könnyeit hullajtja.
Midőn hajnal hasadt, s a látóhatár felfénylett,
/midőn a madarak, hajnal hasadtán, énekelni kezdtek,/
midőn Utu az ágyasházából kilépett,
nővére, a fénylő Innin,
a vitéz Utunak így mondja a szót:
„Ó, fivérem, a hajdankor napján,
midőn sorssá vált a sors,
midőn az Országban bőség keletkezett,
midőn az eget An szerezte meg,
a földet Mullil szerezte meg,
s Ereskigalnak az alvilág ajándékul jutott;
midőn elindult, midőn elindult,
az atya a világ felé midőn elindult,
Amanki a világ felé midőn elindult,
akkor a kicsik a királlyal együtt haladtak,
a nagyok Amankival együtt haladtak:
e kicsik a kézi súlyok voltak,
e nagyok a hánykolódó nád súlyai voltak,
Amanki kis csónakjának ölén
győztesen az összecsapásban, mint a dühöngő vihar,
a királynak a vizet a hajó orra
mint a farkas, úgy hasítja;
Amankinak a vizet a hajó fara
mint az oroszlán, leteríti:
e napon egyetlen fa volt, volt egy nyárfa,
ez az egyetlen fa volt,
ott nőtt a fénylő Buranunna partján,
a Buranunna itatta vízzel,
ám a déli szél karja kitépte gyökerét,
elroppantotta törzsét,
s a Buranunna vize elsodorta.
Arra járt egy asszony, az An szavát félő,
arra járt ő, a Mullil szavát félő,
a fát kezébe vette, Urukba vitte:
»A fénylő Gasananna termékeny kertjébe viszem!«
A fát az asszony keze nem gondozta,
maga mellé állította;
a fát Gasananna keze nem gondozta,
maga mellé állította.
»Mikor lesz fénylő trónszék belőle,
melyen ülhetek?« – szólt;
»Mikor lesz fénylő nyoszolya belőle,
melyen fekhetem?« – szólt.
/Öt év telt el, tíz év telt el,/
a fa nagyra nőtt, ám ága mit sem termett:
gyökerébe kígyó fészkelt,
nem fog rajta a ráolvasás,
ágaira az Anzu sas ültette fiókáit,
törzsében a szűzi Lila ütötte fel tanyáját,
az örökké nevető, az örökké vidám.
Én, a fénylő Gasananna, könnyeim hullajtom.”
Fivére, a hősi, vitéz Utu,
e szót őtőle nem fogadta el.
Midőn hajnal hasadt, s a látóhatár felfénylett,
/midőn a madarak, hajnal hasadtán, énekelni kezdtek,/
midőn Utu az ágyasházából kilépett,
nővére, a fénylő Innin,
fivérének, Gilgamesnek, mondja a szót:
„Ó, fivérem, a hajdankor napján,
midőn sorssá vált a sors,
midőn az Országban bőség keletkezett,
midőn az eget An szerezte meg,
a földet Mullil szerezte meg,
s Ereskigalnak az alvilág ajándékul jutott;
midőn elindult, midőn elindult,
az atya a világ felé midőn elindult,
Amanki a világ felé midőn elindult,
akkor a kicsik a királlyal együtt haladtak,
a nagyok Amankival együtt haladtak:
e kicsik a kézi súlyok voltak,
e nagyok a hánykolódó nád súlyai voltak,
Amanki kis csónakjának ölén
győztesen az összecsapásban, mint a dühöngő vihar,
a királynak a vizet a hajó orra
mint a farkas, úgy hasítja;
Amankinak a vizet a hajó fara
mint az oroszlán, leteríti:
e napon egyetlen fa volt, volt egy nyárfa,
ez az egyetlen fa volt,
ott nőtt a fénylő Buranunna partján,
a Buranunna itatta vízzel,
ám a déli szél karja kitépte gyökerét,
elroppantotta törzsét,
s a Buranunna vize elsodorta.
Arra járt egy asszony, az An szavát félő,
arra járt ő, a Mullil szavát félő,
a fát kezébe vette, Urukba vitte:
»A fénylő Gasananna termékeny kertjébe viszem!«
A fát az asszony keze nem gondozta,
maga mellé állította;
a fát Gasananna keze nem gondozta,
maga mellé állította.
»Mikor lesz fénylő trónszék belőle,
melyen ülhetek ?« – szólt.
»Mikor lesz fénylő nyoszolya belőle,
melyen fekhetem?« – szólt.
Öt év telt el, tíz év telt el,
a fa nagyra nőtt, ám ága mit sem termett:
gyökerébe kígyó fészkelt,
nem fog rajta a ráolvasás,
ágaira az Anzu sas ültette fiókáit,
törzsében a szűzi Lila ütötte fel tanyáját,
az örökké nevető, az örökké vidám.
Én, a fénylő Gasananna, könnyeim hullajtom.”
Fivére, a vitéz Gilgames,
e szót őtőle elfogadta.
Bőrpáncélt ölt testére, ötven mana a súlya,
ötven mana súly annyi neki, mint harminc gin;
réz fejszéjét, hadi útjának fegyverét,
kezébe veszi hét gu, hét mana súlyát.
Ott, a gyökérben, a kígyót – nem fog rajta a ráolvasás –
bottal agyonveri;
ott, az ágakon az Anzu sas fiókáit kezébe veszi,
a hegységig elhessenti;
ott, a törzsében a szűzi Lila tanyáját feldúlja,
őt távoli helyekre kergeti.
A fa gyökerét Gilgames elvágja, ágait lenyesi;
városának fiai, az őt kísérők, ágait lenyesték.
A fát a fénylő Inninnek adja, trónszékéül,
őneki adja, nyoszolyájául.
Ő maga a gyökeréből dobot készít magának,
az ágából dobverőt készít magának.
Parancsoló a dob: úton, utcán dob pereg;
hangos a dobszó: úton, utcán dobszó pereg.
A városban a legénynek dob parancsol,
szenvedés, kín a dob,
elhagyott asszonyaik keserve:
„Ó, én hitvesem!”
„Ó, én mátkám!” – így jajonganak.
Akinek anyja van fiának ő hord ételt,
akinek nővére van, fivérének ő hord ételt.
Ha az est csillaga lehanyatlik,
dobjának helyét megjelöli,
dobját maga előtt tartja, házába viszi.
A helyen, mit megjelölt, szenvedés, kín a hajnal,
foglyok, tetemek, elhagyott asszonyok.
Az ifjú szüzek kiáltásától
Gilgames dobja, dobverője lehull a Nagy Lakóhelyre,
kezét nyújtja érte, de keze nem éri el,
lábát nyújtja érte, de lába nem éri el.
Leül a Nagy Kapu torka mellé,
leül az alvilág Szeménél,
Gilgames sír, keservesen kiáltoz:
„Ó, én dobom! Ó, én dobverőm!
Ő, én dobom, te ellenállhatatlan pergésű,
elfojthatatlan ütemű!
Ó, bár az ács házában volna még a dob,
bár az ács asszonyánál volna még,
mint a szülőanyám, olyan ő nekem,
bár az ács leányánál volna még,
mint a kishúgom, olyan ő nekem.
Ó, a dobom! Ki hozza fel az alvilágból?
Ó, a dobverőm! Ki hozza fel az alvilágból?”
Szolgája, Enkidu, így mondja neki a szót:
„Királyom, miért sírsz?
Szíved fájdalom miért gyötri?
Dobod én felhozom az alvilágból,
dobverőd én felhozom az alvilágból!”
Gilgames Enkidunak így mondja a szót:
„Hogyha alászállsz az alvilágba,
szót mondok neked, szavam hallgasd meg,
tanácsot adok neked, tanácsom fogadd meg.
Tiszta ruhádat nehogy felöltsd,
mert a szolgák, mint ellenséggel, elbánnak veled.
A tégely jó olaját nehogy magadra csurgasd,
mert illatára ők köréd sereglenek.
A hajítóbotot az alvilágban nehogy elhajítsd,
mert akit a hajítóbot eltalál, mind köréd seregei.
Kezedben nehogy pálcát tartsál,
mert a lelkek mind körötted repdesnek majd.
Lábadra nehogy sarut húzzál,
az alvilágban nehogy zajt csapjál.
Szeretett asszonyod nehogy megöleld,
gyűlölt asszonyod nehogy megüsd;
szeretett gyermeked nehogy megöleld,
gyűlölt gyermeked nehogy megüsd:
mert az alvilág keserve foglyul ejt,
foglyul ejt, aki ott nyugszik, aki ott nyugszik,
Ninazu anyja, aki ott nyugszik,
kinek fénylő testét ruha nem fedi,
kinek fénylő kehely-keblét vászon nem takarja.”
Enkidu alászállt az alvilágba,
királya tanácsát nem fogadta meg.
Tiszta ruháját felöltötte:
a szolgák, mint ellenséggel, elbántak vele.
A tégely jó olaját magára csurgatta:
illatára ők köré seregeltek.
A hajítóbotot az alvilágban elhajította:
akit a hajítóbot eltalált, mind köré seregeit.
Kezében pálcát tartott:
a lelkek mind körötte repdestek.
Lábára sarut húzott:
az alvilágban zajt csapott.
Szeretett asszonyát megölelte,
gyűlölt asszonyát megütötte;
szeretett gyermekét megölelte,
gyűlölt gyermekét megütötte:
az alvilág keserve foglyul ejtette őt,
foglyul ejtette, aki ott nyugszik, aki ott nyugszik,
Ninazu anyja, aki ott nyugszik,
kinek fénylő testét ruha nem fedi,
kinek fénylő kehely-keblét vászon nem takarja.
Az alvilágból Enkidu feljönni nem tudott.
Nem a Sors ejtette foglyul,
nem betegség ejtette foglyul:
az alvilág ejtette foglyul.
Nem Nergal, a könyörtelen, ejtette foglyul:
az alvilág ejtette foglyul.
Ekkor Ninszuna fia Nippurba megy,
az Ekurban Enlil színe elé áll, könnyeit hullajtja:
„Enlil atya, dobom lehullt a Nagy Lakóhelyre,
dobverőm lehullt a Torok mélyére.
Enkidut küldtem, hogy ő hozza fel,
de az alvilág foglyul ejtette őt.
Nem a Sors ejtette foglyul,
nem betegség ejtette foglyul:
az alvilág ejtette foglyul.
Nem Nergal, a könyörtelen, ejtette foglyul:
az alvilág ejtette foglyul.
Nem csatában esett el, a férfiasság mezején:
az alvilág ejtette foglyul.”
Enlil atya e szót őtőle nem fogadta el.
Eriduba megy,
Eriduban Enki színe elé áll, könnyeit hullajtja:
„Enki atya, dobom lehullt a Nagy Lakóhelyre,
dobverőm lehullt a Torok mélyére.
Enkidut küldtem, hogy ő hozza fel,
de az alvilág foglyul ejtette őt.
Nem a Sors ejtette foglyul,
nem betegség ejtette foglyul:
az alvilág ejtette foglyul.
Nem Nergal, a könyörtelen, ejtette foglyul:
az alvilág ejtette foglyul.
Nem csatában esett el, a férfiasság mezején:
az alvilág ejtette foglyul.”
Enki atya e szót Gilgamestől elfogadta,
a hősi, vitéz Utunak így mondja a szót,
Ningal szülöttének, fiának:
„Nyissál kürtőt az alvilágba!
Enkidut hozd fel az alvilágból!”
Utu kürtőt nyitott az alvilágba,
Gilgames követe feljött az alvilágból.
Megölelték egymást, megcsókolták;
leülnek egymás mellé, beszélgetésbe kezdenek.
„Barátom, láttad az alvilágot; mondd el, mi ott a rend?”
„Inkább nem mondom el, barátom, inkább nem mondom el;
ha elmondom, amit láttam, a rendet az alvilágban,
leülsz és sírni fogsz.” – „Hadd üljek le, hadd sírjak.”
„Láttad azt, aki egy fiút nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Házának fala mellett könnyei hullanak.”
„Láttad azt, aki két fiút nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Két téglán ül, kenyeret eszik.”
„Láttad azt, aki három fiút nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„A kisebb fiú tömlőjéből vizet iszik.”
„Láttad azt, aki négy fiút nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Örül, mint aki négy szamarat foghat be.”
„Láttad azt, aki öt fiút nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Olyan, mint a szívélyes írnok, karja kitárva.”
„Láttad azt, aki hat fiút nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Szíve boldog, mint az eke szarvát tartóé.”
„Láttad azt, aki hét fiút nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Az istenek öccse ő, trónszéken ül,
csörgődob hangjában gyönyörködik.”
„Láttad azt, aki egy fiút sem nemzett?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Kemény a kenyere, szinte égetett tégla.”
„Láttad azt, aki egy gátról zuhant le?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Csontjai szétszórva, kezeit nem találják.”
„Láttad azt, aki Iskur árvizében pusztult?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Mint az Ökör, igát húz, verejtékét nyeldesi.”
„Láttad azt, akit himlő vert ki?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Hosszú füvet eszik immár, hosszú vizet iszik immár,
a városon kívül lakik.”
„Láttad azt, aki apja, anyja szavára nem hallgatott?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
„Iszapos vizet iszik, szemetes vizet iszik,
senki sem hederít rá.”
„Láttad azt, akit utolért apjának, anyjának átka?”
„Láttam Őt.” „Mi a sora?”
„Fiát elvették tőle, lelke fel-alá bolyong.”
[3 sor hiányzik]
„Láttad azt, akinek lelkét áldozatban senki sem részesíti?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
[5 sor hiányzik]
„Láttad azt, akinek elégették a testét?”
„Nem láttam őt:
füstje az égbe szállt, lelke nem lakik az alvilágban.”
[3 sor hiányzik]
„Láttad Girszu város fiát, apjának-anyjának [kedvesét] ?”
„Láttam őt.” „Mi a sora?”
[…]
„Lelke nem harcol, kezet nem emel,
az italáldozat főhelyén az alvilágban
a mardu föld fia szorítja félre őt.”
„Láttad Sumer és Akkád fiait?”
„Láttam őket.” „Mi a soruk?”
„Borzalmas hely vizét, zavaros vizét isszák.”
„Láttad, hogy apám, anyám hol lakik?”
„Láttam őket,
ők a felső világ vizét isszák…”
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 182–192, no. 29