A elmúlt hetek, hónapok eseményei egy ijesztő, színfalak mögötti titokra deríthetnek fényt.
Az elmúlt néhány hónap eseményei a volt szovjet térségben arra utalnak, hogy mintha Vlagyimir Putyin orosz államfő nem tartaná a kezében a gyeplőt az Oroszország holdudvarában lévő országok irányításában. Könnyen lehet, hogy valójában valami sokkal többről van szó.
“Nem jön ki a matek” az orosz külpolitikában. Moszkvát azzal vádolják, hogy befolyásolta a 2016-os amerikai elnökválasztást és a 2020-ba is megpróbált beavatkozni.
Oroszország megszerezte Ukrajnától a Krím félszigetet, a Közel-Keleten Szíriából kiszorította az amerikaiakat. Az orosz zsoldosokat látták Venezuelában és a Kreml afrikai rezsimekkel bizniszel.
Hogyan lehetséges ennek tükrében, hogy a saját holdudvarában, Fehéroroszországban, az azeri-örmény konfliktusban és Kirgizisztánban nem tud semmi perc alatt “rendet teremteni”?
– teszi fel a költői kérdést Anna Arutunjan, az orosz és az amerikai politika szakértője, a Putyini titokzatosság című könyv szerzője, akinek cikke a Moscow Timeson jelent meg.
Bár nyugaton attól tartottak, hogy Oroszország erőszakkal is beavatkozik Aljakszandr Lukasenko fehérorosz elnök hatalmának megtámogatása érdekében a vele szemben kibontakozott lázadással szemben, Moszkvából csak verbális beavatkozások érkeztek a belorusz belügyekbe. Kirgizisztánban erőszakos tiltakozások indultak az oroszbarát elnök ellen, erre a Kreml leállította az ország pénzügyi támogatását, amíg “nem stabilizálódik a helyzet”.
A Nagorno-Karabakh körüli háborúban pedig csak egy tűzszünetet tudtak összehozni, amit azonnal megszegtek a felek, ahelyett, hogy biztonsági garanciákkal próbálták volna leszerelni a harcoló Azerbajdzsánt és Örményországot.
Rossz lehetőségek
A magyarázat abból fakadhat, hogy Fehéroroszország esetében korlátozott az orosz fellépés lehetősége, az azeri-örmény konfliktusban csak rossz lehetőségek közül választhatnak, Kirgizisztán esetén pedig a hatalmi vákuumban nem látszik a kilábalás lehetősége.
Három körülményt hozhatunk fel annak magyarázatára, hogyan válhatott az eddig nagyon határozottnak látszó orosz külpolitika Vlagyimir Putyin államfővel az élén bizonytalanná
– véli a Moscow Times cikkírója.
Az első a koronavírus-válság, amely leköti az ország gazdasági erőforrásait és a moszkvai vezetés figyelmét. A második összetettebb ennél. A Kremlnek gazdasági, politikai, kulturális szempontokat is figyelembe kell vennie a szomszédaival való viszonyában, főként azt, hogy az egyikük mellé állva ne idegenítse el a másikukat.
A legjobb példa erre Nagorno-Karabakh, ahol bár hagyományosan Örményországot támogatják, Putyin az azeri vezetéssel is jó viszonyt ápol, így az örmények melletti kiállásával az Azerbajdzsánt támogató Törökország karjaiba hajthatja az azerieket.
A látszat csal
A legfontosabb körülmény azonban az, hogy csak látszólag változott meg a határozott orosz külpolitika. Valójában soha nem volt az.
Az orosz vezetés a 2014-es krími és a délkelet-ukrajnai beavatkozással azt a képet alakította ki magáról, hogy agresszív, revansista törekvések vezérlik.
Ezt erősítette a 2016-os amerikai elnökválasztás manipulálása és a szíriai beavatkozás, amivel hatalmon tartották Bassár el-Aszad elnököt.
Ma már azonban látszik, hogy az agresszív szerepvállalás valójában határozatlanságot takar.
Sokka szerint hivatalosan is beléphet a világ a putyii alkonykorba: vagyis az orosz fél vesztésre áll minden külső sugalmazás ellenére.
Sőt, egyes vélemények szerint az egész mögött a nyugat szüntelen oroszellenessége áll és az, hogy Putyin ellen ár évekkel ezelőtt kilövési engedélyt adtak a Wall Street bárói, akik az egész világot az adósság alapú pénzrendszer alá akarják vetni.
Eddig a legfőbb ellenpont volt a putyini Oroszország, de talán a jövő azt hozhatja el, hogy az orosz medve végleg meggyengül…