A sumer birodalom területét egykor emberfeletti lények uralták, akik több tízezer éves ciklusokon át “mutatták a fényt”?
A Holman Bible Dictionary című tekintélyes bibliai szótár szerint ezek a lények nem óriások voltak, hanem „az ősidők hősei, akik a legtöbb elemző szerint mennyei lények és földi asszonyok együttlétéből származtak”; vagy ahogyan Mózes első könyve (6,4; fordítás az International Bible Society szerkesztette New International Version alapján) is írja:
„ Nefilimek akkoriban a földön éltek -és később is -, amikor az Isten fiai az emberek lányaihoz mentek és ezek gyermekeket szültek nekik. Régi idők hősei voltak ők, híres emberek”.
Sitchin Oroszországban született, Palesztinában és Londonban tanult, a londoni Gazdasági és Politológiai Főiskolára járt, majd a Londoni Egyetemen szerzett gazdaságtörténeti diplomát.
Miután egy darabig gazdasági és történelmi folyóiratok újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott, 1948-ban áttelepült New Yorkba, és nemsokára megkapta az amerikai állampolgárságot. Tanulmányai során számos nyelvet sajátított el, köztük az óegyiptomit, a hébert, valamint az akkádot, a sumér nyelv egy későbbi változatát.
Sitchin és mások egyszerűen abból indultak ki, hogy a sumerok talán nem puszta mítoszokat írtak le az agyagtáblákra, hanem a történelmet írták meg, ahogyan ők látták. Végül is sok ősi város sumér leírását is kitalációnak hitték, amíg meg nem találták és ki nem ásták romjaikat. Akkor írott történelmüket miért ne fogadhatnánk el igaznak?
A szövegek több éves szorgos fordítása és tanulmányozása után Sitchin rájött, hogy a bibliai Nefilim és a sumér Annunaki szó ugyanazt az elképzelést testesíti meg, nevezetesen, hogy a Föld régmúltjában a csillagokból érkezett lények alapították meg a legelső civilizációkat. Ez a gondolat majdnem mindegyik titkos társaságban megtalálható, a szabadkőművességtől egészen a Thule Társaságig.
Sitchin fordításaira támaszkodva az elmúlt években több szerző is hozzájárult az Annunaki-történet alaposabb megértéséhez. Sitchin, valamint Alan F. Alford, R. A. Boulay, Neil Freer, dr. Arthur David Horn, dr. Joe Lewels, C. L. Turnage, Lloyd Pye, Laurence Gardner, William Bramley és mások munkái alapján nagyjából az alábbi történet kerekedik ki. Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt űrutazó humanoid földönkívüliek érkeztek a Földre. A sumerok által Nibirunak nevezett bolygóról jöttek, ami körülbelül háromszor akkora, mint a Föld, és az ősi sumér irodalom szerint a Naprendszer tizenkettedik bolygója.
Amerikai természettudósok már 1981-ben felvetették: a Naprendszerben egy tizedik bolygó keringhet. Egy Föld körüli pályára állított űrtávcső által mutatott képek, illetve a Plútó még egy égitest jelenlétére utaló szabálytalan mozgásának tanulmányozása alapján született meg ez a feltételezés. „Ha igaznak bizonyulnak az amerikai haditengerészet obszervatóriumának új bizonyítékai Naprendszerünk tizedik bolygójáról, akkor kiderülhet, hogy az ősi sumerok […] jóval előttünk jártak a csillagászatban” – fűzte hozzá a Detroit News újságírója. A dologban nincs semmi ellentmondás: a sumerok a Holdat és a Napot is bolygóként tartották számon, így számoltak összesen tizenkét bolygót, ugyanannyit, mint ahány Annunaki uruk volt.
Az viszont igazán meglepő, hogy az ősi sumerok, akik állítólag épp akkoriban találták fel az írást, pontosan leírták és ábrázolták az Uránuszt, Neptunuszt és Jupitert, jóllehet ezek távcső nélkül nem láthatóak. Az Uránuszt az újabb kor tudósai 1781- ben, a Neptunuszt 1846-ban, a Plútót pedig 1930-ban fedezték fel. A régen fantázia-szülte mítoszoknak tartott sumér szövegek, különösen a ma Teremtéseposz néven ismert Enuma Elis újkeletű értelmezése igen hihető magyarázatot nyújt Naprendszerünk jelenlegi szerkezetére.
„Miért ne vehetnénk szóról szóra komolyan ezt az eposzt, sem többnek, sem kevesebbnek nem tekintve, mint olyan kozmológiai tények leírásának, amiket a sumerok a Nefilimtől tudtak meg?”
– teszi fel a kérdést Sitchin.
A szövegek szerint több mint négymilliárd évvel ezelőtt a Nibiru nevű elkóborolt bolygó belépett Naprendszerünkbe, és majdnem eltalálta a Tiamat nevű nagyobb bolygót, ami a szokatlan gravitációs hatások miatt meghasadozott.
A Nibiru következő elhaladásakor (Nibirut Sitchin korai munkáiban babilóniai nevén Marduknak nevezi) azonban már összeütköztek, Tiamatot pedig darabokra bombázták a Nibirut kísérő holdak.
Tiamat különböző nagyságú darabjai továbbra is a pályán maradva keringtek, és így alakult ki az aszteroidagyűrű; a másik fele a Naphoz közelebbi pályán kezdett végül keringeni. Ez a darab idővel megszilárdulva a Földünkké vált. Nibiru egyik holdja, Kingu is követte; ez lett aztán a Föld saját Holdja.
Ez az elmélet érdekes módon megmagyarázza, miért hiányzik a földkéreg egy jelentős része, különösen a Csendes-óceán felőli féltekén, valamint az aszteroidagyűrű keletkezésére, de még az üstökösökre is magyarázatot tud nyújtani, amiken a tudósok eddig oly sokat töprengtek. Amikor ugyanis Nibiru és Tiamat összeütközött, mindkét bolygóról több tonna por, törmelék és tengervíz lökődött ki az űrbe (ezt a sumér írnokok „ vizek összekeveredésének” nevezik), és az egész rendszertelenül kóborló „piszkos” jéggömbökké állt össze.
Ezt az elképzelést két újabb felfedezés is megerősítette. Az Antarktiszon olyan meteoritokat találtak, amelyek a Mars légkörét alkotó gázokat tartalmazzák; 1996-ban pedig a NASA tudósai egy Marsról származó, négymilliárd évesre datált meteoritban mikroorganizmusok maradványait vélték felfedezni.
Nibiru, amit a „ keresztezés bolygójának” neveztek, mert pályája a Naprendszert a Mars és a Jupiter között keresztezte, továbbhaladt elliptikus pályáján, és messze eltávolodott a Naprendszertől, mielőtt a gravitációs erő visszahúzta volna. A Nibirut számos titkos (főleg egyiptomi) társaság „szárnyas lemez”-ként, mindkét oldalán szárnyat viselő körként ábrázolta.
A földi élet a Nap körüli pályán egy év alatt megtett út, azaz a napév alapján fejlődött ki; a Nibirunak viszont 3600 földi évbe kerül befutni Nap körüli pályáját, így ott ehhez alkalmazkodott az élet megjelenése. Logikusnak tűnik, hogy a Nibirun valamivel korábban alakult ki az élet, mint a Földön. Ezt az időbeli eltérést azzal lehetne érzékeltetni, hogy egy néhány hétig élő rovar az emberi lényeket nyilván halhatatlanoknak látná.
Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt, a második földi jégkorszak idején, amikor a két bolygó ismét közel került egymáshoz, a Nibiru fejlett kultúrával rendelkező lakói – akik a sumér szövegekben Annunakiként szerepelnek – leszálltak a Földre. A sumerok szerint eleinte vízre szálltak le, mint ahogyan a földi űrhajósok is először az óceánban landoltak.
Az ősi űrhajósok először természetesen olyan támaszpontot kerestek, ahol kedvező az éghajlat, valamint könnyen lehet vízhez és üzemanyaghoz jutni. Ezeknek a követelményeknek csak egy hely tett eleget: Mezopotámia.
Az Indus vagy a Nílus völgye is megfelelő lett volna, de ott nem volt olyan könnyű fosszilis üzemanyaghoz jutni, nem úgy, mint a mai Irak déli részén, ahol még mindig bőséges olaj lelőhelyek vannak.
Miközben a legfőbb nibirui uralkodó, Anu (vagy An, vagy El – a forrástól függően) a Nibiruról felügyelte őket, az Annunaki űrhajósok nekiláttak a Föld szisztematikus gyarmatosításának Anu két fia, Enlil és Enki vezetésével. Később aztán az összes Annunaki vezető „isteni” státuszt kapott emberi alattvalóik szemében, vagyis ők lettek a Nefilim. Meglepő módon egyiküket Nazinak hívták. Jó kérdés, hogy vajon a XX. századi német okkultisták tudtak-e erről a kapcsolatról.
Enlil volt a misszió parancsnoka, Enki pedig a végrehajtó és a tudományos ügyekért felelős tiszt. A nibirui protokollnak köszönhetően a két féltestvér között azonnali és hosszan tartó ellentét alakult ki. A
mint az később a földi dinasztiákban is megesett, az elsőszülött Enki a második helyre szorult, mert az anyja hivatalosan nem volt Anu felesége. Emiatt nem reménykedhetett abban sem, hogy trónra kerül. Mégis ő volt az, aki az első expedíciót vezette a Földre.
Egy épségben megmaradt szövegben Enki leírja, hogyan érkezett meg a Perzsa-öböl vizére: „Amikor a Földhöz közeledtem, a nagy hullámzás számos területet elöntött. Ahogy zöld mezőihez közeledtem, halmok és buckák [gátak és töltések] magasodtak fel parancsomra.
Egy tiszta helyen építettem fel házamat […]”. Enki egyszerre volt tudós és mérnök. Vezetése alatt a Perzsa-öböl északi partján fekvő mocsarakat lecsapolták, gátakat és öntözőrendszereket építettek, és a Tigris meg az Eufrátesz folyókat összekötő csatornákat ástak.
Enki elsőszülött fia, Marduk vezetésével utánpótlás is érkezett. A látogatók földi idővel mérve több ezer év alatt -ami számukra csak néhány év volt – virágzó kolóniát hoztak létre, és immár minden figyelmüket elsődleges céljuk felé fordíthatták, ami nem más volt, mint az arany.
Számos kutató dolgozott már ki bonyolult metafizikai magyarázatokat arra, hogy mit kerestek az Annunaki telepesek a Földön.
Legtöbbjük a Nibiru elhaladása és a Föld kialakulása által megzavart energiamezőket és spirituális dimenziókat említi. Sőt, egyikük szerint a fejlettebb kultúrával rendelkező Annunaki űrhajósok a bolygóközi ütközésben odaveszett társaik lelkét akarták megmenteni.
Ennél valószínűbb és jobban dokumentált azonban Sitchin és más szerzők feltevése, hogy az Annunaki telepesek a Föld ásványkincsei, különösen az arany iránt érdeklődtek, amit saját bolygójukon akartak felhasználni.
„Az űrhajósok aranyat kerestek, hogy megmentsék légkörüket, amin valószínűleg lyukak keletkeztek, csakúgy, mint ami Földünkén, mivel szénhidrogén-fluoridokkal szennyeztük az ózonréteget – magyarázza Lloyd Pye. – Az Annunaki megoldás az volt, hogy parányi aranylemezkéket szórjanak szét a légkör felső rétegében, hogy befoltozzák a lyukakat […].Ironikus módon a mai tudósok szerint ha valaha is kénytelenek leszünk befoltozni saját kilyukadt ózonrétegünket, a legjobb megoldás az lesz, ha a légkör felső rétegébe apró aranyszemcséket juttatunk”.
Úgy tűnik, az első próbálkozás, amivel a Perzsa-öböl vizéből próbáltak aranyat kinyerni, kudarcot vallott. Anu örökösével, Enlillel együtt ellátogatott a kolóniába, és meghagyta Enkinek, hogy találjon több aranyat. Enlil lett az egész földi gyarmat főparancsnoka, Enki pedig először Afrikába, majd
Dél-Amerikába hatolt be, ahol megkezdte az aranykitermelési munkálatokat. A korai aranybányászatot bizonyítják az Angol-Amerikai Részvénytársaság (Anglo-American Corporation) nevű vezető dél-afrikai bányavállalat részére az 1970-es években végzett kutatások.
A társaság tudósai ősi, körülbelül Kr. e. 100 000-ben végzett bányászati feltárások nyomára bukkantak. Hasonló korú feltárásokat találtak Közép- és Dél-Amerikában.
Ez arra utal, hogy az Annunaki telepesek a világ minden táján kerestek aranyat, ami megmagyarázhatja, hogy hogyan terjedt el kezdetben az emberi faj a világon.
A kibányászott nyers ércet ezután a messzi bányákból teherszállító repülő járművekkel vitték Mezopotámiába, ahol az aranyat kivonták belőle, majd abból homokóra alakú tömböket készítettek, amiket ZAG-nak vagy „tisztított drágaság”-nak neveztek. Számos ilyen tömböt ábrázoló vésetet ismerünk, sőt a régészek még néhány tömböt is megtaláltak.
Hogy az Enlil és Enki közti egyre elkeseredettebb rivalizálást enyhítse, Anu kinevezte Enlilt a mezopotámiai kolónia, E.DIN élére (talán innen a bibliai Éden neve), Enkit pedig AB.ZU, vagyis Afrika, „ bányák földje” felelősévé tette. A földönkívüli gyarmatosítók számára további problémát jelentettek az életüket megnehezítő éghajlati változások, valamint a szakadatlan, lélekölő bányászmunka.
Az egyik sumér szöveg szerint „amikor az istenek [az Annunaki] az emberekhez hasonlóan dolgoztak és megszenvedték a munkát – az istenek munkája pedig nehéz volt, szenvedésük sok, és keservesen kínlódtak”.
Az őstörténelem ilyen mértékű átértékelése természetesen komolyan befolyásolta – és fogja is befolyásolni – a hagyományos tudományt.