Ezt minden magyarnak tudnia kellene, sőt, oktatni kellene!
A pravoszláv szerbek a történelmi Magyarország területére főként két nagy hullámban érkeztek. Legnagyobb részük 1690-ben, I. Lipót alatt, Arsenije Čarnojević peći pátriárka vezetésével – a törökök elől menekülve – jött be és Magyarországon talált oltalmat.
A Szent Liga 1689. évi nagy balkáni hadjárat, amely Magyarország felszabadítása után is eleinte sikeresnek ígérkezett, a következő évben kudarcba fulladt.
A balkáni vereség után a Szent Liga hadjáratát támogató szerbek a török bosszújától félve Arsenije Čarnojević peći pátriárka vezetésével tömegesen hagyták el főként koszovói lakóhelyüket: a műveltségnek legalacsonyabb fokán álló 37-40 ezer család, egyesek szerint 200 ezer, mások szerint 500 ezer lélekszámmal, Čarnojević pátriárka szavai szerint „teljesen kifosztva, mezítelenül”[3] szöktek Magyarországra, s kaptak menedéket I. Lipóttól.
Ekkor vesztette el etnográfiailag a szerbség Koszovót és Ószerbia (Rascia) nagy részét. Az elmenekült szerbek helyébe albánok telepedtek le.
Az 1737 és 1739 közötti háború idején Arsenije Jovanović pátriárka új menekülthullámot vezetett az Oszmán Birodalomból Magyarországra.
Magyarországon a szerbek komoly kiváltságokat és szabadságjogokat kaptak [4], ennek ellenére a szerb–magyar viszony mégsem volt felhőtlen az elmúlt évszázadokban, aminek okát abban kell keresnünk, hogy a bécsi udvar a Szerb Fejedelemség létrejöttéig sikeresen fel tudta használni saját céljaira a déli katonai szervezetbe tömörült szerbeket, egészen addig, míg a délvidéki szerbek vezető rétege meg nem fertőződött a Szerb Fejedelemség által támogatott pánszerb eszmétől.
A Duna—Tisza közén lévő települések nemzetőrei első alkalommal a délvidéki harcokban tehettek komoly szolgálatot a magyar államnak és a magyar népnek.
A nemzetiségi ellentétek elsőként az országnak ezen a részén jutottak el a fegyveres szembenálláshoz. Đorđe Radak szerb egyetemi hallgató izgatásának hatására 1848. április 24-én Nagykikindán került sor az első erőszakos megnyilvánulásra. Radak izgatására, a vagyoni ellentétek miatt ekkor még szerbek szerbek ellen támadtak. Nem véletlenül sajnálkozott az egyik pesti szerb lap:
„Őszintén mondjuk, szomorúság fogott el minket, mikor hallottuk, hogy a szerbek egymást gyilkolják.”
A feszültség akkor vált igazán súlyossá, sőt végzetessé, amikor május 13 —15. között Josif Rajačić pravoszláv érsek a későbbre engedélyezett szerb kongresszus helyett nemzetgyűlést tartott, és azon a törvényességet megkerülve pátriárkát, szerb vajdát választottak és kikiáltották a szerb vajdaságot.
A nemzetgyűlésen Stefan Stanković, nagyszerb nacionalista politikus rendkívül bántó uszításba kezdett:
„Szerb testvérem, a templomaidban nem fogod többé hallani Isten igéit, sem szerb nevedet: mindezt és ami a legszentebb, a magyarok elveszik. Azért fegyverre ifjak, öregek, ne engedjétek, hogy a magyarok vallásunkat és nemzetiségünket, melyeket elődeink vérükkel megvédtek, elrabolják.”
Mint tudjuk, ez a vád minden részletében alaptalan volt, és egyetlen célt szolgált: a fegyveres összeütközést.
A karlócai nemzetgyűlés után, a római sáncok mögött és Karlóca környékén húszezernyi szerb felkelő gyülekezett, köztük 10-12 ezer szerbiai önkéntes, akik a nemzetközi megegyezéseket megsértve, a határon átkelve, a magyarellenes mozgalom legaktívabb részét alkották. Gyakran terrorizálták is a békülékenyebb csoportokat.
A 6 ezer főnyi katonaság számára a nyár elején még lehetőség nyílt volna a lázadás felszámolására, de a hadvezetés politikai bizonytalanságát katonai habozással tetézte, erőit megosztotta, és tétova megnyilatkozásaival a felkelők bátorságát és vakmerőségét fokozta.
Ily módon 1848 júliusában kezdetét vette a magyar történelem egyik legvéresebb, egyik legkegyetlenebb háborúja.
Az 1848/49. évi szerb felkelés
Thim József zombori születésű történészünk A Magyarországi 1848-49-iki szerb fölkelés története című három kötetes műve a magyarországi szerbség 1848/49-i felkelésének legalaposabb és leggazdagabban dokumentált ismertetése.
A szerző mindvégig tárgyilagos és érvekkel kellően alátámasztott megállapításai szerint a hazai szerbség felkelése, legalább kezdetben, korántsem az osztrák udvar magyarellenes mesterkedéseinek és bujtogatásának következményeként jelentkezett, hanem a 48-as események behatása alatt tört ki, amikor úgy látszott, hogy a Habsburg-birodalom népeinek megmozdulása: a március 13-án kitört első bécsi forradalom, a március 15-i pesti események, a csehek és tótok fészkelődése és mind hangosabb követelődzése és az olasz háború lehetővé fogják tenni a régi és már az 1790. évi temesvári kongresszuson határozatba foglalt szerb követelésnek : a Magyarország testéből kiszakított önálló szerb vajdaságnak megvalósítását.
Ennek a szerb vajdaságnak a kivívása az első állomás lett volna ama távolabbi szerb nemzeti cél felé, mely Ilija Garašanin, a kis szerb fejedelemség belügyi főnökének már 1844-ben felállított programja értelmében az összes szerbek egyesítésére, sőt ezen túlmenően, az összes délszlávoknak szerb hegemónia alatt álló egységes délszláv állam létesítésére irányult.
Ez a tulajdonképpeni cél adja meg egyúttal a magyarázatát annak az anyagi és katonai támogatásnak is, melyben a török fennhatóság alatt álló kis szerb fejedelemség a felkelést részesítette. Mikor aztán a bécsi forradalom bukásával és az olaszok custozzai veresége (1848 július 23—25) után a dinasztia és Ausztria helyzete jelentékenyen megszilárdult és az Ausztria felbomlásához fűzött reménykedések füstbe menvén, egyre valószínűbbé vált, hogy Ausztria most már talán a saját erejéből is képes lesz a magyar szabadságharc felszámolására, az eredetileg kitűzött cél mind a felkelés vezetőinél, élükön Josif Rajačić „pátriárkával”, mind pedig a belgrádi szerb kormánynál már csak arra szorítkozott, hogy a katonai határőrvidéket és a Szerémséget is magában foglaló „Vajdaságnak” mint a magyar kormánytól teljesen független és közvetlenül a bécsi császári udvarnak alárendelt koronatartománynak megalkotását kivívja, de még mindig azzal a hátsó gondolattal, hogy ez a Magyarországból kihasított koronatartomány idővel, a viszonyok kedvező alakulása esetén, könnyebben egyesülhet majd az anyaországgal és a többi délszláv testvérekkel.
„Midőn tehát Rajačić — írja Thim — a szerb kormánytól fegyveres segélyt kért, ez a támogatást csak azzal a cselvetésnek szánt feltétellel adta meg, ha a magyarországi szerb testvérek a Habsburg-dinasztiáért és a monarchia integritásáért harcolnak. Elfoglalván a követelt szerb vajdaság területét, Garašanin rákényszeríteni vélte a dinasztiát, hogy a szerb vajdaságot a monarchia kebelén belül külön szerb nemzeti koronatartománynak ismerje el és ezzel megtegye az első lépést a jövőbeli délszláv egyesülés felé.”
Rendkívül érdekes Thim fejtegetéseinek az a része, melyben kimutatja, hogy a „szerb vajdaságra” támasztott követelésnek semmiféle történeti és közjogi, de még etnikai alapja sem volt.
Azok az I. Lipót adta kiváltságok ugyanis, melyekre a szerbek minduntalan hivatkoztak, a vendégekül és menekültekként (hospites et exules) ideiglenesen befogadott és hazájukba mielőbb visszatelepítendő szerbeknek nyújtott kedvezmények és biztosítékok voltak, amelyek tehát nem szolgálhattak a szerb nemzeti vajdaság felállítására vonatkozó követelés jogcíméül. Thim ennek a megdönthetetlen tételnek az igazolására a többi közt az alábbi 4 forrásra hivatkozik:
Arsenije Čarnojević pátriárkának 1690. november 17-én kelt levelére, melyben a szerbeket „bemenekülteknek” nevezte;
Sava Popović Tekelijának az 1790. évi temesvári szerb kongresszuson mondott beszédére, melyben kifejtette, hogy az I. Lipót adományozta kiváltságok a meghódítandó (balkáni) Szerbiára vonatkoztak ;
Konstantin Jireček, a szerbek és bolgárok kiváló történetírója, aki 1864-ben kimutatta, hogy az 1690. évi augusztus 21. kiváltságlevélben foglalt privilégiumokat nem a Magyarországon élő szerbeknek[5], hanem a volt szerb, albán törökországi alattvalóknak adták abban a feltevésben, hogy a császár a bemenekült szerbeket régi lakóhelyeikre — amint e területek elfoglalása befejeződik, „quo citius” visszatelepíti!
Az 1791. évi magyar országgyűlés alkotta törvénycikk 27. §-ára, mely a magyarországi szerbeknek megadta a polgárjogot, de nem mint „nemzetnek”, és kiváltságaikat csak annyiban ismerte el, amennyiben azok nem ellenkeznek a magyar törvényekkel.
És hogy népi szempontból sem volt alapja a szerb vajdaság létesítésére irányuló követelésnek, ezt a nyers számok bizonyítják, melyekre támaszkodva Sava Tekelija az 1790. évi szerb kongresszuson kimutatta, hogy egy Magyarországból kiszakítandó külön szerb vajdaság felállítását már azért is lehetetlennek tartja, mert lakosainak a szerbek csak egyharmadát teszik.
Hogy ez tényleg így volt, az kitűnik a többi közt báró Ambrózy Lajos udvari tanácsosnak Windischgratz herceghez intézett jelentéséből is, melyben a rendelkezésére álló hivatalos adatok alapján megállapítja, hogy a Bánság (Bánát) lakosságának alig egy harmada szerb és ha mégis felállítanák a szerb vajdaságot, a kétharmad többségű nem szerb lakosságnak a kisebbségben levő szerbség fennhatóságát kellene elfogadnia.
Sőt 1848. december 15-i kijelentésében Ferenc József császár sem ígért a magyarországi szerbeknek önálló szerb koronatartományt, hanem szerb vajdaság címén csupán közigazgatási területet a nemzetiségek egyenjogúsága alapján, mely az ott élő nem szerb nemzetiségek fölötti szuprémáciát kizárja, annál is inkább, mert a szerbek csak egyharmadát teszik e terület összlakosságának.
A szerbek mértéktelen követeléseit még Medem bécsi orosz követ sem helyeselte, akihez Bogdanović, Rajačić megbízottja, 1849. február 5. és 17-én azzal a kérelemmel fordult, hogy Stadion osztrák belügyminiszterhez intézett beadványát támogassa.
Az orosz követ azonban kijelentette, hogy véleménye szerint ott, ahol a lakosság fele szerb, megkaphatják a szerb nemzeti közigazgatást, de nem érti, hogyan követelhetnek a szerbek olyan területeket, ahol egy szerb lélek sincs.
Azt sem tartotta helyesnek, hogy olyan nagy területet követelnek, amelyen kétszer annyi az idegen elem, mint a szerb.
Ezeknek a Thim által felsorolt döntő erejű tényeknek és adatoknak a világánál szinte farsangi tréfa számba megy a Bogdanović által a Rajačić pátriáraka küldötte adatok alapján 1849. február 15-én szerkesztett újabb beadványnak az az élénk képzelőtehetségre valló, de a történelmi igazsággal homlokegyenest ellenkező állítása, hogy a magyarországi szerbek nem mint menekültek, hanem mint nemzet állam jelleggel, saját külön törvényekkel, független egyházi és katonai hatalommal vándoroltak be Magyarországba, külön vajdasági területre, történelmi okmányokkal nem volt igazolható, s ezért Rajačić pátriárka erre vonatkozólag előbb a karlócai, majd pedig a bécsi és pesti, illetve budai levéltárakban végeztetett beható kutatásokat, azonban minden eredmény nélkül.
Ezt a feltűnő hiányt aztán a lojalitási nyilatkozatok valóságos özönével igyekeztek pótolni és a dinasztia és az összmonarchia iránti feltétlen hűség szüntelen hangoztatásával iparkodtak a bécsi udvar jóindulatát kiérdemelni és követeléseik teljesítését biztosítani.
Közben, a nagyobb hatás kedvéért, a fenyegetés fegyverének használatától sem idegenkedtek, így pl. Rajačić megfenyegette Hrabovsky péterváradi kormánybiztost, hogy ha a szerbek kiváltságait nem ismerik el, akkor — miután sem a felséges udvarnál, sem az osztrák kormánynál védelmet nem találnak, kénytelenek az oroszok, vagy a törökök karjaiba vetni magukat. De fenyegetőzött azzal is, hogy az olasz harctéren küzdő határőröket visszahívják, a szláv népek segítségét kérik, az olaszokkal szövetséget kötnek és Európára appellálnak.
Később, Jelačić pákozdi súlyos veresége, az október 6-i második bécsi forradalom és a dinasztia menekülése után 1848 októberében újra orosz segítségért könyörög és a többi közt ezt írja Daniljevskij belgrádi orosz konzulnak :
„Jobb lenne a szerb fejedelemséghez hasonlóan török uralom alatt és orosz védelem mellett lenni, mint a magyar járom alatt.”
De már egy hónap múlva, november 20-án, Wessenberg osztrák miniszterelnökhöz intézett levelében kijelenti, hogy a Délvidéket a szerb kiváltságok alapján törvényes örökségnek tekinti és szent kötelességének tartja a trón és az össz-monarchia integritásának megvédelmezését.
Ennek alapján kéri az 1848 május 13-15-i karlócai szerb nemzetgyűlés határozatainak jóváhagyását. Amennyiben pedig ez a közeljövőben meg nem történik, úgy kénytelen lesz a szerb közvélemény nyomása alatt a magyarokkal békét kötni és velük szövetkezni.
Ebből az ijesztésnek szánt „békekötésből” — mint tudjuk — nem lett semmi, ámbár magyar, de lengyel és olasz részről is több ízben tettek komoly kísérletet a szerb felkelés békés úton való leszerelésére.
A békefeltételeket Kossuth Lajos 1849. május 21-én Perczelnek írt levelében így szabta meg :
„hatóságot és polgári hatalmat nem nyelv és nemzetiség, hanem közjog, közös törvény és bizonyos területiség szerint lehet csak adni és gyakorolni. Hogy a szerbeknek vajdájuk legyen, ki minden magyarországi szerbnek főtisztviselője, az lehetetlenség.
Nemzetiség szerint ugyanis bizonyos kivételes hatóság csak abban az esetben képzelhető, ha az illető nemzetiségnek kiszabott territóriuma van, már pedig szerb territórium a magyar államban nincsen.
A szerb vajdaság és a szerb tartományi gyűlés tökéletes ábránd, mert Magyarországon Szerbia nincs … A hajdankori vajda meg nem telepedett fegyveres népnek volt a vezére. A nemzetiségi béke megteremtésének csak a következő módja lehet:
- közös jog, törvény és szabadság, nyelv és valláskülönbség nélkül;
- a szerb nyelvnek használata nemcsak a magánéletben, hanem iskoláikban, egyházaikban és ha valamely községben többséget képeznek, a községi adminisztrációban is ;
- ha az esküdtszéket, a nyilvános és szóbeli eljárást bevezetik, mindenki azon a nyelven védelmezi magát, amelyen tud;
- vallási és egyházi ügyeiket az összes felekezetek a kormány felügyelete alatt szabadon intézik ; a görög nem egyesültek synodusokat tartanak, papjaik egyházi ügyeiket, matrikuláikat a maguk nyelvén vezetik ; a népiskolákban a tanítás a nép nyelvén történik. Ami a határőrvidéket illeti, a határőrvidéki szervezetnek meg kell szűnnie. Szerbiával békében, barátságban akarunk élni, de tisztelje a népjogot. Mi nem fenyegetjük Szerbiát, sőt örömest nyújtunk neki kezet, de ha ő erre fegyverrel felel, mi is fegyverrel válaszolunk.”
Ennek a békeajánlatnak éppen úgy nem volt eredménye, mint az ezt nyomon követő lengyel és olasz részről megkísérelt békeközvetítésnek sem.
A két álláspont között tátongó szakadékot akkor már nem lehetett áthidalni.
A küzdelem tovább folyt, a magyar szabadságharc gyászos véget ért, de a szerbek sem érték el kitűzött céljukat: a külön szerb koronatartomány felállítását.
A várva várt jutalom elmaradt és a magyarországi szerbek mindössze csak közigazgatási területet kaptak szerb fennhatóság nélkül, de ezt a Bécsből adminisztrált és Vojvodinának nevezett területet is alig tíz esztendei tengődés után 1860-ban ismét visszacsatolták Magyarországhoz.
Forrás: Magyarmegmaradásért