Bizonyítékok vannak rá, hogy a mélység érzete valójában egy illúzió, melyet “kívülről” hitetnek el velünk.
Hogy kik?
Ez itt a nagy kérdés, mely mindent a feje tetejére állíthat…
Egyes emberi megtapasztalások, bizonyos jelenségek és mérések talán soha nem is voltak valósak.
Egy tudósokból álló csoport legalábbis erre követeztet az általunk állított elméletek szerint.
Az emberiség régóta kacérkodik azzal a gondolattal, hogy a minket körülvevő valóság talán nem is annyira valódi.
Egy tudatunk által kreált, kvázi hallucinált világban létezünk.
Mások véleménye szerint egy börtönszimuláció alanyai vagyunk, melyet egy felsőbb rendű entitás vagy civilizáció hozott létre.
Épp úgy, mint ahogyan az emberiség is képes már napjainkban is egyre összetettebb szimulált és nyitott világok létrehozására.
Vagy amit látunk, hallunk és érzünk, mind egy nagyobb illúzió része lehet, ami valójában nem létezik.
Mindezt nem kisebb hitelű emberek állítják, mint egy elméleti fizikusokból és asztrofizikusokból összeállt nemzetközi tudóscsapat, vagyis nagyon is érdemes odafigyelni arra, amit mondanak.
Az elképesztő végkövetkeztetésről a Physical Review Letters szakfolyóiratban is beszámoltak.
Ebben részletesen leírják, hogy több más kutatás is egymástól függetlenül jött rá, hogy a kozmikus háttérsugárzás egyes elemzési adatai arra utalnak egyértelműen, hogy a benne található szabálytalanságok bizonyíthatják, hogy a mélységérzékelés csak egy illúzió.
Egyes bizonyítékok arra mutatnak rá, hogy a gravitáció vékony, rezgő húrok felől ered, amelyek tulajdonképpen egy lapos univerzumban keletkező hologramok, és ez az, ami háromdimenziós mélység érzetét kelti bennünk.
Létezik egy másik jelenség, ami szintén az univrzum mesterséges megtervezettségére utal.
A kétrés, vagy kettős rés kísérlet azonban olyasmit bizonyít, ami elméletileg lehetetlen lenne. Méghozzá azt, hogy egyes részecskék teljesen máshogy viselkednek akkor, amikor megfigyeljük őket, és akkor is, amikor nem.
Vagyis a megfigyelés pusztít ténye képes változásokat előidézni, mely felveti a lehetőségét, hogy minden más így működhet az univerzumban.
A kutatásokat végző csapat azt állítja, hogy a kétdimenziós világegyetem feltételezése segíthet feloldani néhány ellentmondást Einstein gravitációs elmélete és a kvantumfizika között.
Az esszé társszerzője, Kostas Skenderis professzor a teóriát a 3D-s filmekhez hasonlítja, melyek esetében a nézőközönség mélységet érzékel egy teljesen sík kivetítőn.
Vagyis az, amit látunk és érzékelünk talán csak azáltal jön létre, hogy vizsgáljuk az adott dolgokat, és folyamatosan megfigyeljük. A szimuláció csak ott, és akkor létezik, ahol figyelve van.
Ha bebizonyosodna az, hogy egy holografikus világban élünk, az az emberiség történelmének legnagyobb felfedezése lenne, és alapjaiban változtatna meg mindent.
Kérdés, hogy a felismerés egyáltalán valaha lehetővé tenné-e azt, hogy az emberiség idővel elhagyja ezt a szimulációt.
A szimulációt ugyanis az alkotók bármikor leállíthatják.
Arról nem beszélve, hogy a szimulációk természetszerűsége az, hogy a szimulációban létrehozott dolgok és civilizációk csak a szimuláción belül léteznek.