“Senki se akarja megismerni a vírust!”
Tamás 8 hónapja fertőződött meg, most rehabilitáción van. Elmeséli, milyen volt lélegeztetőgépen és milyen utána. Reméli, lesz még erősebb, mint most.
Azt ajánlja, ne akarja senki megismerni a vírust!
A nyíregyházi Busák Tamás a farkasgyepűi tüdőszanatóriumban van rehabilitáción. A gépészmérnökként dolgozó férfi büszkén meséli, hogy már négy kilométert is le tud sétálni sík terepen. „Ez szuper! Júniusban csak 200 métert bírtam.” – mondja.
A koronafertőzés előtt még nagy túrázó volt, imád hegyet mászni, biciklizni, hetente kétszer úszott.
A 41 éves férfi 30 kilót fogyott a kórházban 44 nap alatt.
Video-beszélgetésünk közben gyakran köhög. Van ennél több következménye is a márciusi betegségének. A tüdeje csak részlegesen regenerálódott. Ez megterhelte a szívét, így szívnagyobbodása van.
„Fulladok, szédülök. 4-5 kávét ittam korábbanm és nem volt magas a vérnyomásom, mostanáig. Neurológia szempontból nem tudunk semmit, de én érzek valamit. Öregedett picit az agyam. Mennek a barokkos körmondatok még, de vannak szavak, amik nem jutnak eszembe. Vacak ilyen állapotban lenni fiatalon, de azon vagyok, hogy meggyógyuljak és meg is fogok.”
Három kórházban volt
Március első napjaiban Angliából költöztette haza a testvérét kocsival. Volt nála maszk, kézfertőtlenítő is, mégis elkapta valahogyan, szerinte útközben, ahol megállhattak.
„Dolgoztam nagyjából egy hetet, semmi bajom nem volt. Aztán jött az ólmos fáradtság, másnap láz, hasmenés, hányás, harmadnap csúnya köhögés, azután bevittek a nyíregyházi kórházba.”
A teszt után másnap Budapestre került, a Szent László kórházba. Ott a tüdőgyulladás elhatalmasodott.
„Először egyedül voltam elkülönítve, majd ahogy telt a kórház, áttettek egy szobába, ahol hárman voltunk, ott köhögtünk egymásra. Következő nap 80 százalék alatt volt a szaturációm. Átvittek a Korányiba.”
Nagyon hálás az ottani dolgozóknak, mert – ahogy mondja – ők nagyon gyógyítani akarnak, ők rázták gatyába. Azonnal elaltatták és lélegeztetőgépre tették.
Négy napig közel volt a halálhoz.
„Felkészítették a páromat, hogy bármi lehet.”
Keresték, mi lehet az alapbetegsége. Párjának azt mondták, hogy asztma. De az utoljára 9 évesen jött elő nála.
Tamás három hétig nem tudott magáról, de azt mondja, rengeteget képzelődött, álmodott.
„Elmentem egzotikus helyre a barátnőmmel, eltört a nyakam, bekerültem egy hindu kórházba. Ott volt az öcsém és villanyt szerelt. Aztán átvittek egy iráni kórházba, aztán jihadistákhoz beálltam, hogy ne öljenek meg. Realisztikus volt minden. Amikor felkeltem, meg kellett győzni magam, hogy ez nem történhetett meg.”
Ne szaladjunk előre, az ébredés sem volt könnyű.
A lélegeztetőgépen lévő beteget folyamatosan forgatják, hogy felszívódhasson a tüdőgyulladás. Puha szilikon csővel szívják le a váladékot a nyaki kanülön, mellkason és a szájon keresztül is.
„A 12. napon próbáltak levenni, de zavart voltam, nem tudtam követni az utasításokat. Amikor kiveszik a csövet, nagy levegőt kell venni. Ez akkor nem jött össze.”
A 14. napon sikerült végre, akkortól kezdhetett újra lélegezni. Azt mondja, három nappal később lett volna tökéletes:
„A 17. igazolt covidos vagyok, 17-én születtem és a 17. szám alatt lakom. Elkapkodtuk a levételt!” – nevet.
De akkoriban még nem nevetett.
„Arra eszmélek, hogy kihányom a gyomorszondát. Kitépem az orromból a vezetéket. A másik kép, hogy egy nővér fogja a kezem és azt mondja: Busák úr, legyen már együttműködő, jobb lesz magának és nekem is. Elfordítottam a fejem, éreztem, hogy baromi nagy szakállam van. Magamra erőltettem egy mosolyt, mint egy bolond és próbáltam jófej lenni. Valóban jobb lett mindenkinek, de nekem ahhoz előbb fel kellett végre teljesen ébredni. Furcsa volt, hogy úgy kezeltek, mintha rossz fej lennék. Fogalmam sem volt, hol vagyok és mit csinálok. Hosszabb idő elfogadni, hogy nem háborodtam meg. Pszichológust nem engedtek be, így egyedül kellett visszatérni.”
Nem mindenkinek sikerül a túlélés
Mutatja a nyakán a nyomát, hol volt a kanül, amivel a fulladástól óvták, és ő már nagyon meg akart szabadulni tőle. Úgy magyarázta, hogy a légcsőben van egy labda, amitől nem tud beszélni. Azt mondták neki, hogyha 3 napig nem fullad be, nem lesz rosszul, akkor kiveszik.
„A fájdalomcsillapítóktól, nyugtatóktól olyan tompa az ember, nem úgy látja a mátrixot, ahogy kellene. Ekkor próbáltam a számon is levegőt venni, de olyankor az lehetetlen. Nagyon figyeltem, néztem a monitort. Nem aludtam semmit, annyira izgultam, hogy jól legyek. Aggódtam, hogy befulladok a lélegeztetőgép nélkül, de szerencsére nem így történt. Erre a doki nem jött be aznap.”
Dühös volt Tamás, de akadt valaki, aki megszabadította a kanültől, és végre a száján lélegezhetett. Szemben vele szokatlanul piros fejjel feküdt egy bácsi, ő végül meg is halt. Nem akarta látni, az ablak felé fordult.
„Végignéztem, hogy egy mandulafa rügybe szökkent, kivirágzott, elvirágzott és termést hozott. Ez nem egy nap volt, és nem is egy hét.”
Sok olyat hallott, amikor a monitorok sípolnak a megszűnt szívhang után. Sokan meghaltak körülötte.
„Meglepődsz az első ilyen párbeszéden:
- Hány hely van a hűtőben?
- Van hat.
- Jó akkor, hármat készíts nekünk!”
Ő egy olyan kórteremben feküdt, ami közel volt a zsiliphez, ahol a halottakat szállították el.
“Van egy tolikocsi, aminek a tetején van egy tepsi, abban viszik ki az embereket a patológiára” – meséli.
Extra fertőzéssel is küzdenek a lélegeztetőgépen lévők
A dolgozók akkor is túlterheltek voltak, emlékei szerint 4 ápoló volt 20-25 betegre, ez 5-6 beteg fejenként, az előírás szerint 3 lenne a maximum.
Nővérhívója nem volt, az ágy szélén kopogtatott. Próbáltak jönni az ápolók, de nem mindig tudtak. Azt mondja, volt egy fiatal, Zsolt nevű ápoló, aki viszont rengeteget segített neki.
„Amikor látta, hogy gyorsan veszem a levegőt, mondta, hogy visszatesz picit a gépre, működjek azzal. Ha egy ütemben veszed a levegőt, akkor zöld lámpa világít, ha gyorsabban, akkor a piros. És így szépen lelassult a légzésem.”
Nagyon hálás a gyógytornászokat tanító önkéntesnek is.
„Annyit tudok, hogy Péternek hívják. Önfeláldozó volt és az első pillanattól kezdve mozgatta a betegeket, és ez nagyon fontos, mert a lélegeztetés alatt teljesen leépül az izom.”
Tamás szerint a lélegeztető gépre kerülők közül sokan elkapnak valamilyen betegséget. Neki az MRSA kórházi fertőzés jutott.
„A garatban szabadult el. Vérmérgezést okozhat, de szerencsére másodszori nekifutásra kiirtották belőlem egy erős antibiotikummal.”
A telefon boldoggá tette, mást boldogtalanná
Akkoriban is voltak már átvezénylések.
„Egy kirendelt ápoló megborotvált, mellette volt intenzíves nővér, aki eleinte leginkább abban segített, hogy ne tévedjenek el a máshonnan jöttek.”
Húsvétkor Tamás könyörgött sonkáért vagy sárga túróért, hogy érezze az ünnepet.
Az egyik nővér egy Múltkor magazinnal és nyári turistás szendviccsel próbálta megnyugtatni. Ez a gesztus mindennél többet jelentett neki akkor.
Soha nem felejti, milyen csoda volt az ágyból kiszabadulni.
„Az utolsó héten levették a katétert, a pelenkát és el tudtam menni lezuhanyozni, vécére. Na, ez Amerika!”
Tamás egy almával foglalkozó cégnél dolgozik, és párja adományként vitt be némi gyümölcsöt a dolgozóknak.
„Így lett Almás Feri a becenevem. Mivel az elején nem tudtam beszélni, és nem tudtam szólni, hogy a Tamást használom.”
Fotót nem lehetett bent készíteni, neki onnan vannak képei, hogy bent volt az MTI fotósa, amikor levették a lélegeztetőgépről őt és egy társát.
„Sajnos nem tudok sírni, de amikor a párommal 35 nap után messengeren végre beszélhettem, majdnem elpityeredtem.”
Egy ápolótól kapta a telefont ehhez, de azt tilos volt bevinni, ezért őt – úgy tudja – elbocsátották. Emiatt lelkiismeretfurdalása van. Egy egészségügyi dolgozó szerint a fertőzésveszély miatt nem lehetett bevinni telefont, de szerinte egy betegnek hihetetlen erőt ad, ha hosszú idő után beszélhet a szeretteivel, még ha csak pár szót is.
A nagy remény után újabb bizonytalanság
Április 24-én engedték ki. Egy hónapig olyan gyenge volt, hogy lezuhanyozott és le kellett feküdnie.
„Hiába volt papírom róla, hogy gyógyult vagyok, nem éreztem igazán. Ahogy orvosoktól hallottam, tíz fertőzöttből kettő állapota súlyos, és ők nem is lesznek már teljes értékűek.”
Május közepén mélyvénás trombózist állapítottak meg a lábában,
Nyíregyházán vérhígítót kapott és kérték, vigyázzon az étrendjére.
Sok barátja nem hitt a vírusban, nem hittek neki sem, pedig a tapasztalatai után mindenkit figyelmeztetni akart, hogy ez egy baromi nagy próbatétel volt, nem ajánlja senkinek. Ismer egy szintén negyvenes férfit, aki szintén intenzíven volt. Ő most nem tud beszélni. Olyanokról is tud, akiknek gyenge lefolyású volt a betegségük, de 3-4 hónap után sem jött vissza a kondijuk.
„Néha fulladok, szédülök, felszalad a pulzusom, ez nyugalmi és terheléses állapotban is előfordul. Ez júniusban rosszabb is volt, próbálják tovább enyhíteni a tüneteket. A légzési rehabilitáció is nagyon kell. Május végén elfelejtettem levegőt venni néha. Ez a gépi lélegeztetés mellékhatása.”
Neki tehát sokat javult már az állapota, de messze van még a régi Tamástól.
“Vannak nagy mérföldkövek egy nagy trauma után. Amikor először elmehettem vécére vagy aztán, amikor lezuhanyozni, két-három hónap múlva autót vezetni, és nyáron végre a nagy hobbimat, a vitorlázást is élvezhettem egy kicsit. Már csak az a kérdés, mikor fogok végre hegyet mászni és újra dolgozni? Ha az életem legalább megközelítené a 8 hónappal ezelőttit, mind fizikailag, mind mentálisan, a legnyugodtabb ember lennék a világon.”
Így zártuk a beszélgetést, majd a megjelenés előtt kiderült, hogy a nyugalom még messze van.
A gyógyulás is csúszik, és attól is fél, megfertőződik-e újra. Boldog volt a bakonyi tüdőszanatóriumban, elbújva a vírus elől, de most kiderült, haza kell mennie, egy hét után megszakítják a négy hétre tervezett rehabilitációját, mert mindenhol, így a tüdőszanatóriumban is fogadnak koronás betegeket mostantól.
Forrás: SzeretlekMagyarország