Zoli nyugdíj előtti segélyre ment 60 évesen. Úgy látta, Zsuzsát nem lehet sokáig egyedül hagyni otthon, mert ha elesik, nem biztos, hogy fel tud állni, mivel kerekesszékes volt.
Úgy tíz éve kezdődtek az egészségügyi problémák. A sokat mozgó, tornázó, futó, napi két órát bicikliző Zsuzsa térdei kopni kezdtek.
Ez még nem jelentett akkora problémát, de elkezdett szédülni a biciklin, egyre kevésbé érezte biztonságban magát két keréken. Aztán a járása is bizonytalan lett. Rengeteg orvosnál jártak, és egy kaposvári neurológus azt mondta, ez egy gyógyszer mellékhatása.
Most már csak járókerettel tudok mozogni, illetve tolószékben” – meséli Zsuzsa a szomorú tényeket, de azonnal kitér a dolog pozitív oldalára is.
„Elmentem a háziorvoshoz, hogy figyelj, végbélrákom van! Röhögött, de a tükrözés engem igazolt. Rosszindulatú daganatok a végbéltől nyolc-tíz centire. Bolondok napján volt a műtétem.”
„Ügyes volt a sebész, ki sem kellett vezetni a beleimet.”
-meséli Zoli.
„Az első nap a műtét után betettek valami elfekvőbe, intenzív osztályra. Ott meghaltak emberek mellettem, az nyomasztó volt.
Most én már nem beszélek orvosokkal betegségről. Az onkológusnak is csak a házam próbálom meg eladni”
– mondja mosolyogva, majd komolyan folytatja.
„Az onkológián mindenki halálközeli állapotban van. Egy kupacban ülünk ott hatvanan nagyjából, mindenki az élete végére várva. Ez a doktornőt is megviseli, és amikor bemegyek hozzá, igyekszem kicsit kizökkenteni.”
A betegsége nem okoz sok bajt, azt mondja, ha nem kellene protekciót keresnie, hogy megkaphassa a három havonta esedékes ultrahangját, nem is lenne dolga vele.
„Nem fáj semmim. Figyelnem kell magamra, okosnak kell lenni, hogy milyen messzire megyek, van-e vécé.”
Zoli a műtét előtt sem omlott össze. Azt mondja, nem szabad időt hagyni az elgyengülésre. Félelem helyett felmérte, mit kell tenni most.
„Összehívtam a családot, elmondtam, hogy ez van, de nem tudni, mi lesz. Megbeszéltük, hogy ki foglalkozik majd Zsuzsával, ki gondozza az állatokat, ki viszi ki a szemetet. Elmondtam, hogy mennyi pénz van.”
„Mindent elrendezve mentem a műtétre. Aztán visszajöttem és mondtam, hogy senkinek semmi dolga, mindent csinálok tovább.”
A ház eladásáról is ő döntött.
„A gyerekek mindig mondták, hogy nagy nekünk ez a ház, vegyünk egy kisebbet. Húztam az időt, mert az unokák nagyon szerettek ott lenni, és persze mi is, Zsuzsával. Amikor kiderült, hogy Zsuzsának kerekesszék kell, akkor egyértelmű volt a költözés.”
Tavaly karácsonykor jelentette be a családnak, hogy átköltöznek a szombathelyi kis lakásukba, amit addig albérlőknek adtak ki.
„Noha a gyerekek folyton nyúztak a ház eladásával, amikor mondtam, itt az idő, megszeppentek, hogy eztán nem úgy lesz, mint eddig. A nagyobbik lányom sajnálta legjobban, mert ő Ausztriából jár haza, ők szerettek ott aludni a három gyerekkel, jók voltak ott a közös esték, közös ébredések.”
„Én is nagyon szerettem azt a házat, imádtam. Nagy törés volt nekem a költözés”
– vallja be Zsuzsa, de férje döntésében most is bízott.
„Azt mondtam, ahova te mész, oda megyek én is.”
„Olyan szinten megváltozott az életünk, hogy ha nincs vécé – ráadásul mozgássérült típus – a közelben, és ha akadályok vannak kerekesszékkel, akkor túl sok a probléma. Én ilyen lezárós típus vagyok.
Én el tudom engedni azt is, ami jó volt. Most új helyzet van.
Ha eladjuk a házat, újra ki kell találni, mi legyen a pénzzel.
Valamit osztani kellene a gyerekeknek, a saját egészségünkre is kell költeni, és azért a jövőre is kell félretenni. Hosszú távon azért nyomasztó mindkettőnk betegsége”
– mondja Zoli komolyan. Ez is része a sokat viccelődő férfinak, aki 42 éve Zsuzsa párja, az ő legnagyobb örömére.
„Kifogtam a legjobb pasit, akit lehetett. Minden szempontból a legjobb” – mondja Zsuzsa, tőle szokatlanul határozottan.