Ezeken az “állomásokon” mindannyian végig fogunk menni a halálunk előtti órákban, percekben.
A haldoklásnak mára különböző fázisait mutatták ki a tudósok.
Amikor kivész belőlünk az élet, akkor a lelkünk valóban elhagyhatja a testet, és tovább élhet egy másik formában.
Ma már az egyik híres, Nobel-díjas tudós, Roger Penrose is felveti az elméleti lehetőségét annak, hogy a halálukkor a tudatunk, vagy a lelkünk kipárolog a testünkből és eggyé válik a kozmosszal.
Vagyis egyfajta energiaként térhetünk vissza a “mindenségbe”, oda, ahonnan jöttünk eredetileg.
Állítólag – bár ezt a mai napig tudományosan nem sikerült bizonyítani – ezért lesz minden emberi test kevesebb 21 grammal a halált követően, mert a legendák szerint ennyit nyoma lélek, a tudta súlya.
De milyen érzés lehet meghalni?
Az ember alapvetően a keringés leállása miatt és az erőnlét jelentős romlása miatt fázni kezd.
A végtagok vérellátása lassan megszűnik, ezért a karok és a lábak kihűlnek, még melegséget lehet tapintani a törzs és a szív körül.
Az arc és a bőrünk elfehéredik, az agy pedig fokozatosan leáll.
A hangszalagok morgó, vagy hördő hangot kezdenek kiadni, ez az a bizonyos halálhörgés.
De ez főleg jellemzően a daganatos betegeknél fordul elő.
A térdeken és a könyökön, a végtagokon megjelenő lilás foltok is előrejelzik a hamarosan bekövetkező halál eljövetelét.
A terminal lucidity, azaz a végső világosság során pedig egy pillanatra, vagy néhány percre, órára kitisztul a haldoklók elméje, pillanatnyi javulásról is beszámolnak.
Ezt követően jön a hirtelen összeomlás, mely során az illető eltávozik.
A tudat és a lélek ekkor szabadul meg a testtől fizikai értelemben – ha elfogadjuk azt, hogy valóban lehet túlvilág.
Arról azonban a tudósoknak sincs egyértelmű álláspontja, hogy mi várhat az emberiségre odaát.
Talán tényleg energiaként egyesülünk újra a kozmosszal, mint ahogyan Sir Roger Penrose elmélete felveti?