Egy svéd orvos egy expedíciója során Tibetben olyan dolgoknak volt tanúja, ami minden létező természettudományos magyarázatot zárójelbe tesz…
Tényleg kolostorokba és olyan ősközösségekben rejthették el az egykor letűnt, ámde fejlett, a bolygónkat uraló civilizáció technológiáját, mint a tibeti szerzetesrendek?
Minden jel erre utal, legalábbis egy svéd orvos, Dr. Jarl szerint.
A férfi 20 évvel ezelőtt több expedíción is volt a Tibet hegyei között, egy alkalommal egy magas rangú szerzetes életét mentve meg egy egészségügyi kezeléssel.
A szerzetesrend hálájuk jeléül beavatták egy titokba.
Egy olyan titokba, mely az egész világunkat alapjaiban rengetné meg, és gyökeresen megváltoztatná. Felszámolhatná a társadalmi különbségeket, a szegénységet.
Egyúttal romba is dönthetné a teljes civilizációt. Épp ezért nem beszélnek róla senkinek – állította az orvos napló feljegyzéseiben és visszaemlékezéseiben.
Olyan Tibet kutatók, mint Linaver, Spalding és Huc már részletesen írtak róla, de saját szemükkel egyik sem látott ilyen eseményt. Dr. Jarl volt az első európai, akinek módot nyújtottak arra, hogy a szent aktust megszemlélhesse.
A mezőn dolgozó szerzetesek jakok segítségével nagy kőkockát vontattak a fekvő kőtömbhöz, és a kockát a tálba helyezték. A kőkocka egy méter széles és másfél méter hosszú volt.
Amikor ezzel elkészültek, barátok sora gyülekezett össze a kőkocka körül, és kilencven fokos ívben, pontosan hatvanhárom méter távolságban a kőtömbtől 19 hangszert helyeztek el.
E hangszerek közül 13 dob volt és 6 pedig tibeti trombita.
A dobok különböző nagyságúak voltak, lefelé nyitottak.
Minden egyes hangszer mögött egy sor barát sorakozott fel libasorban.
A legkisebbik dobnál lévő szerzetesek adták meg a jelet a kezdésre.
Ekkor égtelen zenebona kezdődött. Döngtek a dobok, harsogtak a trombiták, és a felsorakozott barátok valami szent éneket kántáltak eszelősen.
Mintegy négy percig nem történt semmi. Ezután azonban – ahogy a dobálás egyre jobban felgyorsult és a “zene” egyre intenzívebb lett – a hatalmas kőkocka elkezdett himbálózni és inogni, majdfelemelkedett a levegőbe és egyre nagyobb sebességgel felrepült a 250 méter magasban lévő párkányra.
Három percnyi röpülés után már meg is érkezett. Egy óra leforgása alatt a barátok öt-hat kőkockát is a magasba emeltek ily módon. Mindegyik ötszáz méteres parabolikus pályán jutott el , a 250 méter magasban lévő „rendeltetési helyére.
A “bűvölés” ideje alatt előfordult, hogy egyik-másik kőkocka széthasadt. Ilyenkor egy, másik, ép kővel helyettesítették. Dr. Jarl már korábban is hallott erről az eljárásról.
A levitáltatott kőkockák alapméretei megegyeztek a legnagyobb dob méreteivel, csak a formák tértek el egymástól.
Igen fontos szerepe lehetett annak a teljesen simára csiszolt tálszerű bemélyedésnek is a földön heverő hatalmas kőtömb közepén, amelybe a levitáltatandó kőkockát belehelyezték. Feltehetően frekvencia kürtőt hozhatott létre.
Láthatjuk tehát, hogy Cathie elképzelései egyáltalán nem nevezhetők ostobaságnak.
A könyv részletes számításait nem áll módomban közölni, de annyit mondhatok, hogy engem teljesen meggyőztek.
Nyilvánvaló tehát, hogy ezen a Földön már a mi ipari társadalmunk előtt létezett egy magasrendű technológia, csak hát sajnos különböző okoknál fogva ez a technológia elveszett.
A fenti rendkívül érdekes és nagyon sokat mondó történetet egyébként egy Henry Kjelson nevű mérnök és légügyi szakember hozta nyilvánosságra a The Lost Techniques (Elveszett technikák) című művében.
Sokak sghzerint a etchnológia azért maradt titokban, mert a civilizációnk jelnelegi fejlettsége és az emberiség intelligenciája még nem engedi.
Egyszerűen nem tudnánk bánni vele, sőt, saját magukat pusztítanánk el vele, mert fegyvert gyártanának belőle, méghozzá tömegpusztító fegyvereket.