Remek látlelet arról, MENNYIT IS ÉRÜNK A RENDSZERÜNKNEK!
Manyi nénitől senki nem kérdezte meg egész nap, hogy evett-e vagy ivott-e bármit. Manyi néni majdnem teljesen mozgásképtelen, nagyothalló, kicsit zavart és nem utolsósorban rákos volt. Mit tehetünk, ha szeretteink kórházba kerülnek?
Este 8-kor ismerkedtünk meg. Ágyszomszédok lettünk a sürgősségin. Nagy luxus, hogy jutott ágy, és nem ülve kellett várakozni.
Csak a legveszélyeztetettebb pácienseknek járt ez az extra szolgáltatás. Így a terhességemre tekintettel egyedüli „fiatalként” gurítottak oda a magatehetetlen kisöregek közé. És így én lettem az első, akitől Manyi néni segítséget kérhetett. 14 órás étlen-szomjan töltött várakozás után halkan nyöszörögve megkért, hogy hozzunk neki vizet.
De az is lehet, hogy eddig tartott, hogy összeszedje a bátorságát, hogy szólni merjen egyáltalán bárkinek. Hiszen láttam, hogy nagyon zavarba jött, amikor utána bemutatkoztam, megkérdeztem a nevét, és mondtam, hogy mondja nyugodtan, ha kell valami.
Nagyon nagy harag volt bennem. Tehetetlen düh. Nem kéne idős nénikéknek éheznie és szomjaznia fél napon át. Először kézenfekvő módon az egészségügyisekre haragudtam. De a többórás várakozás alatt volt időm megfigyelni, hogy szívvel-lélekkel próbálják kézben tartani a káoszt.
A nagy jövés-menésben és panasztengerben képtelenség átlátni, hogy pontosan ki hány korty vizet ivott. Figyelnek vérnyomásértékeket, laboreredményeket, gyógyszerezést – és ezen az osztályon amúgy nem is feladatuk az etetés-itatás. Amikor a sürgősségi protokollokat kitalálták, még két, de legfeljebb 8 órás várakozás volt az általános. Most már 6-12 de akár 18 órával kell számolni.
Épp ezért szerintem lassan ideje volna felülvizsgálni a lejárt szavatosságú eljárásrendeket, hiszen egészségügyi okból is monitorozni kéne, hogy fennáll-e a kiszáradás lehetősége, és esetleg azért romlanak-e a nagy gondossággal mért laborértékek.
Persze ott az emberi faktor, hogy protokoll nélkül is eszébe juthatna valakinek, hogy rákérdezzen, hogy mi a helyzet a páciens alapvető szükségleteivel. De én leszek az utolsó, aki ezt felrója nekik. Én (még) csak két gyerekről gondoskodom, és előfordult, hogy egy-egy zűrös napon délután fél ötkor döbbentem rá, hogy még nem ebédeltek. És a sürgősségin minden nap zűrös.
Szóval tehetetlen dühöm új céltáblát kellett, hogy keressen. Manyi néni családjára kezdtem haragudni. Hogy lehet egy palack ásványvíz, keksz és legfőképpen telefon nélkül itthagyni a szerettünket? Miért nem ellenőrizték százszor, hogy minden nála van-e?
Telefon, pénz, gyógyszerek, okmányok, leletek, zsepi, stb.? Esetleg ennyire rosszban vannak? Megeshet, hogy egy megöregedő bántalmazó szülő irányába jobb csak a minimum szinten tartani a kapcsolódást, de jelen esetben nem tűnt reálisnak ez az opció.
És valóban, amikor éjfélkor megérkeztek, egy szerető család képe rajzolódott ki előttem. Aggódtak a mamácskáért. Kétségbeesve hallgatták, hogy mennyi ideig nem ivott egy korty vizet se. Félmondatokból azt is összetettem, hogy messziről jöttek, és bonyolult volt megszervezni a kórházba való eljutást.
Nem állt össze a kép. Mégis miért hagyták itt 18 órára minden nélkül a magatehetetlen nénit? Mivel még további 3 órát volt szerencsém várakozni, volt időm végiggondolni és összeilleszteni a részleteket. Ők még a régi rendszerhez voltak szokva.
Ahol egyrészt “majd az orvos tudja”, másrészt megvolt mindennek a (rugalmatlan) rendje – ennek minden pozitívumával és negatívumával együtt. Amikor még nem volt orvos- és nővérhiány, akkor valóban szinte elég volt a kórház kapujáig eljuttatni a beteg családtagot, ott átvette őt a „rendszer” és „csak” passzívan bele kellett simulni.
Hozzáteszem: minden egyéniesítés nélkül. Na, erre számított valószínűleg Manyi néni családja is. Ők valószínűleg úgy mentek haza, hogy na most már intézi a rendszer a mamácska minden ügyét. Ők úgyse tehetnének semmit se, akkor se ha ott maradnának.
De már se idő, se ember, se rendszer nincs arra, hogy csak passzív résztvevői legyenek a betegek – és családtagjaik – az egészségügyi gépezetnek.
Ennek a másik oldalát is megtapasztaltam. Fiatal orvosok és nővérek hálásak voltak, hogy folyton szóltam, hogy terhes vagyok (mivel még nem látszik egyértelműen), ezért nem úgy kell engem gyógyszerezni, ultrahangozni, ct-zni meg aztán pláne nem, mintha „alapállapotban” lennék.
Segítség volt nekik, hogy emlékeztetem őket, hiszen kétségbeejtően sok beteg adatait kéne fejben tartaniuk. Ám a régi „rendje-módja szerint majd én tudom” idősebb orvosok sokszor zokon vették, hogy mindenre „figyelmeztetem” őket – pedig én csak segítő szándékkal „emlékeztetni” akartam őket, ha esetleg kiment volna a fejükből. És nagyon is volt, hogy kiment a fejükből.
Így hát kétségbeesett dühömben elkezdtem a saját házam táján sepregetni. Mi újságírók, és médiamunkások vajon kivesszük-e a részünket az egészségügyi „új viselkedési szabályokat” illető edukációból?
Vajon az ország Manyi nénijeinek családjaihoz nem nekünk kéne nagyon közérthetően eljuttatni az információt, hogy már elengedhetetlen az aktív részvétel a betegellátásban?
Szóval ha rossz állapotban lévő családtagodat be kell vinned a sürgősségire:
- Lehetőleg legyen vele valaki. Ha ez nem megoldható, akkor legalább 4-6 óránként menjen be ellenőrizni váltásban egy-egy családtag. Evett? Ivott? Pisilni, kakilni tudott-e? Pelenkáját cserélték? Szokásos gyógyszereit bevette/beadták? Fázik?
- Ha ez se lehetséges, akkor legalább kétóránként telefonáljunk. Ne csak az orvosi eredményekről érdeklődjünk, hanem a fent felsorolt élettani funkciókról is.
- Akármilyen pánikban, zavarban, megoldhatatlan helyzetben vagyunk, mielőtt eljövünk, ellenőrizzük le kétszer, hogy enni- és innivaló, telefon, leletek, pénz, okmányok, szokásos gyógyszerek vannak-e a beteg családtagunknál. Tudom, hogy nagy félelem, hogy ellopják ezeket. De egy ellopott okmány vagy telefon kisebb kár, mint egy kiszáradt nagymama.
Mert bizonyos korban és állapotban egy apróság is beindíthat egy dominóhatást, ami miatt utána hetente kell rohanni a sürgősségire. Ahol vagy meg tudják majd állítani a szervezet fokozatos összeomlását, vagy nem.
A legtöbb orvossal, nővérrel egy csónakban evezünk, ők is gyógyult betegeket akarnak visszaadni a családnak, ezért muszáj aktívan együttműködnünk egymással.
Forrás: SzeretlekMagyarország