Ehelyett a fizikai valóság alapvetően információdarabokból áll, amelyekből téridő tapasztalatunk keletkezik. Összehasonlításképpen: a
hőmérséklet az atomok kollektív mozgásából ered. Alapvetően egyetlen atomnak sincs hőmérséklete.
Ez ahhoz a rendkívüli lehetőséghez vezet, hogy az egész univerzumunk valójában egy számítógépes szimuláció.
Az ötlet nem olyan új. 1989-ben a
legendás fizikus, John Archibald Wheeler azt állította, hogy az univerzum alapvetően matematikai, és az információból származónak tekinthető. Ő
alkotta meg a híres aforizmát “a bitről”.
2003-ban Nick Bostrom filozófus az Egyesült Királyság Oxfordi Egyeteméről szintén megfogalmazta szimulációs hipotézisét. Ebben azzal érvel,
hogy valójában nagyon valószínű, hogy szimulációban élünk. Ennek az az oka, hogy egy fejlett civilizációnak el kell érnie azt a pontot, ahol a
technológiája olyan kifinomulttá válik, hogy a szimulációk megkülönböztethetetlenek lesznek a valóságtól, és a résztvevők nem lennének tudatában annak, hogy szimulációban vannak.
Seth Lloyd fizikus, az amerikai Massachusetts Institute of Technology munkatársa a szimulációs hipotézist a következő szintre emelte, és azt
vetette fel, hogy az egész univerzum egy óriási kvantumszámítógép lehet.
2016-ban pedig Elon Musk üzletmágnás jutott arra a következtetésre, hogy “valószínűleg egy szimulációban vagyunk”.
Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy fizikai valóságunk egy szimulált virtuális valóság lehet, nem pedig egy objektív világ, amely a megfigyelőtől
függetlenül létezik.
Bármely virtuális valóság világa az információfeldolgozáson kell, hogy alapuljon. Ez azt jelenti, hogy végül mindent digitalizálnak vagy
pixelesítenek egy minimális méretre, amelyet nem lehet tovább osztani: bitekre.
Úgy tűnik, hogy ez utánozza a valóságunkat a kvantummechanika elmélete szerint, amely az atomok és részecskék világát uralja. Azt állítja, hogy
az energiának, hossznak és az időnek van egy legkisebb, diszkrét egysége. Hasonlóképpen, az elemi részecskék , amelyek a világegyetem összes
látható anyagát alkotják, az anyag legkisebb egységei. Egyszerűen fogalmazva, világunk pixeles.
A fizika törvényei, amelyek az univerzumban mindent irányítanak, olyan számítógépes kódsorokhoz is hasonlítanak, amelyeket egy szimuláció
követne a program végrehajtása során. Sőt, matematikai egyenletek, számok és geometriai minták mindenhol jelen vannak – úgy tűnik, hogy a
világ teljesen matematikai.
A szimulációs hipotézist alátámasztó másik érdekesség a fizikában az univerzumunk legnagyobb sebességkorlátja, ami a fénysebesség.
A virtuális valóságban ez a korlát megfelelne a processzor sebességkorlátjának vagy a feldolgozási teljesítmény korlátjának. Tudjuk, hogy a túlterhelt processzor lelassítja a számítógépes feldolgozást egy szimulációban. Hasonlóképpen Albert Einstein általános relativitáselmélete is azt mutatja, hogy az idő lelassul egy fekete lyuk közelében.
A szimulációs hipotézist talán leginkább alátámasztó bizonyíték a kvantummechanikából származik.
Ez azt sugallja, hogy a természet nem “valódi”: meghatározott állapotú részecskék, például meghatározott helyeken, úgy tűnik, csak akkor léteznek, ha ténylegesen megfigyeljük vagy mérjük őket.
Ehelyett egyidejűleg különböző állapotok keverékében vannak. Ehhez hasonlóan a virtuális valóságnak megfigyelőre vagy
programozóra van szüksége ahhoz, hogy a dolgok megtörténjenek.
A “kvantum-összefonódás” azt is lehetővé teszi, hogy két részecske kísérteties módon összekapcsolódjon, így ha az egyiket manipuláljuk, akkor
automatikusan és azonnal manipuláljuk a másikat is, függetlenül attól, hogy milyen messze vannak egymástól – a hatás látszólag gyorsabb, mint a
fénysebesség, ami lehetetlennek tűnik.
Ez azonban azzal is magyarázható, hogy egy virtuális valóság kódon belül minden “helynek” (pontnak) nagyjából egyformán távol kell lennie egy
központi processzortól. Tehát bár azt gondolhatjuk, hogy két részecske több millió fényévnyire van egymástól, nem lennének azok, ha
szimulációban hoznák létre őket.
Feltéve, hogy az univerzum valóban szimuláció, akkor milyen kísérleteket vethetünk be a szimuláción belül ennek bizonyítására?
Ésszerű feltételezni, hogy egy szimulált univerzum sok információs bitet tartalmazna körülöttünk. Ezek az információs bitek magát a kódot
képviselik. Ezért ezeknek az információs biteknek a detektálása bizonyítaná a szimulációs hipotézist.
A közelmúltban javasolt tömeg-energiainformáció (M/E/I) ekvivalencia elve – amely azt sugallja, hogy a tömeg kifejezhető energiával vagy információval, vagy fordítva – kimondja, hogy az
információs biteknek kis tömegűnek kell lenniük. Ez ad nekünk támpont arra vonatkozóan, hogy mit keressünk.
Azt feltételezték, hogy az információ valójában az anyag ötödik formája a világegyetemben.
Ezért kiszámolták a várható információtartalmat elemi részecskénként. Ezek a tanulmányok 2022-ben egy kísérleti protokoll közzétételéhez vezettek ezen előrejelzések tesztelésére. A kísérlet
során az elemi részecskék belsejében lévő információt törölték úgy, hogy hagyták őket és antirészecskéiket (minden részecskének van “anti”
változata, amelyek azonosak, de ellentétes töltésűek) egy villanásnyi energia hatására “fotonokat” vagy fényrészecskéket kibocsátani.
Az információfizika alapján megjósolták a keletkező fotonok várható frekvenciájának pontos tartományát. A kísérlet a meglévő eszközeinkkel
kiválóan megvalósítható.
Vannak más megközelítések is. A néhai fizikus, John Barrow azzal érvelt, hogy egy szimuláció kisebb számítási hibákat hozna létre, amelyeket a
programozónak ki kell javítania a folytatáshoz. Felvetette, hogy tapasztalhatunk olyat, mint a hirtelen megjelenő, egymásnak ellentmondó kísérleti eredmények, például a természet állandóinak változása.
Tehát ezen állandók értékeinek figyelése egy másik lehetőség.
Valóságunk természete az egyik legnagyobb rejtély. Minél komolyabban vesszük a szimulációs hipotézist, annál nagyobb az esély arra, hogy egy
napon bebizonyítjuk vagy megcáfoljuk
Forrás: ÚjVilágtudat