A híres magyar kötőnk életútja és személyisége annyira durván árnyalt, hogy nem csodálkozunk, hogy erről nem tanítják a diákokat az irodalomórákon!
A magyar irodalom egyik legtragikusabb és legtehetségesebb alakja.
Az, hogy e kettő között van-e összefüggés, azt nehéz megítélni. Mindenesetre József Attilának van jó pár olyan verse, amely szerintem azért is lett mestermű, mert olyan mély érzelmek szabadulnak fel benne, amelyek elképesztő szenvedélyessé teszik a verseit.
Erre talán a legjobb példa az Óda című műve, amelyet akárhányszor elolvasok, mindig kiráz a hideg.
Ezt a művet Marton Márta művészettörténésznek írta, aki iránt a találkozása után ilyen aránytalanul szenvedélyes érzelmek törtek fel a költőben:
„Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak”
Azt már mindenki megtanulta az iskolában, hogy nehéz gyerekkora volt, apja elhagyta, édesanyja nem tudta felnevelni, ezért nevelőszülőkhöz került.
Egész életében hiányzott a szeretet, egy félredobott ember volt, aki az utolsó percig küzdött azért, hogy valaki figyeljen rá.
A traumák, a szegénység és a szeretet hiánya mentálisan eltorzította a költőt és a magánéletében sem tudott egészséges kapcsolatokat kialakítani.
Egész életében egy anyát keresett, amelyet a múzsaiban igyekezett megtalálni.
Egyik szerelme, Vágó Márta – akinek amúgy a második találkozásukkor már megkérte a kezét- , ezt írta a gondoskodásra vágyó költőnek:
„Még sokkal nagyobb gyerek vagy, mint én, de mivel csak két évvel vagy fiatalabb nálam, nem adoptálhatlak, pedig, akármennyire is haragszol mindig érte, ez volna az egyetlen megoldás.
Nem tudsz nevelni, vezetni, nem bízok az ítéletedben, nem érezlek okosabbnak magamnál, hogy támaszom lehetnél, csak sokkal-sokkal jobbnak, emberibbnek, tisztábbnak, igazabbnak, és ezért nagyon szégyenlem magam előtted!”
Idővel ez a fajta torzulás már kezelhetetlen lett átlagos keretek között, ezért Gyömrői Edit pszichoanalitikushoz járt kezelésre, akibe beleszeretett.
Majd miután Gyömrőit eljegyezték, halálosan megfenyegette.
A pszichoanaliikus igyekezett kezelni a súlyos mentális betegségben szenvedő költőt, adott neki egy füzetet, amibe le kellett írnia éppen azt, ami az eszébe jutott.
Ez bármi lehetett, lényeg az volt, hogy folyamatosan írjon hosszabb időn keresztül azért, hogy a tudatalattiból feltörjenek a gondolatai.
Így született meg a Szabad ötletek jegyzéke.
Ami József Attilából feltört, abból inkább nem idéznék, és sokak szerint is hiba volt nyilvánosságra hozni ezeket az írásokat, bár kétségtelen, hogy sokkal könnyebben át tudjuk érezni a verseit, ha megértjük, hogy a szerzője mekkora válságban volt.
Aki beleolvas, láthatja, hogy ez egy súlyosan beteg ember naplója, aki nap mint nap a démonaival küzdött.
Halála előtt egy évvel ezt írta a Leltár című versében:
„Éltem – és ebbe más is belehalt már.”