Erről miért ne beszél senki?
Az állam szó szerint szétrabolta a magántulajdont, megsemmisítette az önfenntartó közösségeket?!
A parasztember túlságosan önellátó volt, sok mindenhez értett, megállt a maga lábán és nem vásárolt túl sokat a Magyarország nyakára települő “multikban”…?
Napjainkban a jelenkor folyamatait látva egyre többen élnek ezzel a gyanúperrel, nem véletlenül.
A bolti agyon antibiotikumozott tehenekből facsart tej, az ízetlen, felfújt paradicsom korában az emberek egyre dagadtabbak, mégis belül egyre inkább éhezik a szervezetük.
A társadalom többsége elfelejtette a képességé arra vonatkozóan, hogy gondoskodni tudjon magáról.
Olyan biorobotokká lettünk, egy olyan éhes tömeggé váltunk, akik az ide betelepülő multiktól függnek, és ezek a multik készséggel “etetnek” mindenkit.
Egykor azonban főleg a vidéken a háztáji parasztok nemcsak mindent megtermeltek maguknak, de a vidék képes volt ellátni 10 millió magyart, vagy akár még többet.
A paraszti tulajdon – a termőföldtől a vetőgépeken keresztül az utolsó tehénig – kollektivizálása, a paraszti társadalom szétzúzása változó intenzitással folyó, bő másfél évtizedig húzódó erőszakos folyamat volt: amit a moszkoviták megkezdtek 1945-ben, azt Kádár János fejezte be 1961-ben.
A közben elszenvedett traumákról a rendszerváltásig hallgatni kellett, sőt a propaganda önkéntes alapon működő sikertörténetként tálalta az úgynevezett téeszesítés véres gyakorlatát.
A téma máig kibeszéletlen, és az új generációk számára jobbára ismeretlen.
A „magyar dúlás” nem valamiféle hatásvadász túlzás, egy Fejér megyei parasztember írta le 1960-ban kelt panaszlevelében, amelyben a téeszesítési kampányt a tatár és a török hordák pusztításához, kegyetlenségéhez mérte.
A parasztok természetesen nem voltak hajlandók aláírni a Az orruk alá dugott belépési nyilatkozatot, így a meggyőzés durva zsarolásba, hatósági erőszakba torkollt.
A párt gyors eredményt akart, akár már 100-200 holdnyi egybefüggő, lehetőleg a faluhoz minél közelebb fekvő területen megszervezhették a téeszeket, amiket sikerként lehetett felmutatni.
Az áldozatok pedig vagy addig dacoltak a lelki és fizikai erőszakkal, amíg tönkre nem mentek, vagy beadták a derekukat.
Ám annak sem volt maradása, aki végül lemondott a földjéről: a „megbízhatatlan” kuláknak nem lehetett helye a téeszben, hiszen belülről bomlasztana.
Sokaknak a semmiből kellett adni, gyakran előfordult, hogy az emberek valahol pluszmunkát vállaltak, hogy keresetükből megvegyék a beszolgáltatandó terméket: vagy ezt tették, vagy bírósági eljárás, sőt börtön várt rájuk…
De ezekről ma már senki sem beszél…