Ma sincsenek válaszok és tettes, pedig borzalmas, amit vele tettek!
Ötven évvel ezelőtt egyetlen nyomozás sem vert fel akkora port, mint Labancz Anna esete. Az 1970 áprilisában történt gyilkosság azért került reflektorfénybe, mert az áldozat egy fiatal, csinos ápolónő volt, a tettest pedig nem sikerült elkapni.
Pedig a nyomozás forró nyomon indulhatott volna el, hiszen hajnali negyed négykor a miskolci nővérszállás lakói borzasztó sikításra ébredtek, s amikor kirohantak szobájukból, a véres hálóingében tántorgó Annába botlottak, aki csak annyit tudott kinyögni:
„Mentsetek meg, nem akarok meghalni!” Utána összeesett, s már nem lehetett rajta segíteni.
Bár az is egyértelmű volt, hogy a gyilkos az áldozat földszinti szobájának nyitva hagyott ablakán mászott be, kereket tudott oldani, azóta sem került elő. Pedig már régesrég „nyugodtan” vállalhatná a tettét, hiszen az ügye harminc évvel ezelőtt elévült.
- április 18-án Anna délutános műszakot vállalt, így reggel és délelőtt volt ideje elintézni a fontosabb ügyeit. Reggel nyolc órakor ment be a kórház 1-es belgyógyászati osztályára, ahová néhány nappal azelőtt, április 15-én szállíttatta be az édesanyját fájdalmai miatt. Kilenc órakor jelezte a nővérszálló portásának, hogy a belvárosba megy vásárolni. Ott feladta a barátnőjének írott levelét, melyből később komoly információk látnak napvilágot a lány halála előtti időszakra nézve. A levél feladása mellett édesanyjának hálóinget és egy betegének pedig – annak kívánságára – uborkalevet vásárolt.
Már a műszakban dolgozott, mikor nagyjából délután három óra körül csöngött a telefon a nővérszobában. A kagylót az ügyeletes orvos vette fel. A titokzatos férfihang bemutatkozás nélkül kérte a telefonhoz B. Erzsébet doktornőt. Miután közölték vele, hogy ő már hazament, hisz aznap délelőtt volt szolgálatban, az ismeretlen telefonáló így szólt: „Akkor az Anikóval szeretnék beszélni.”
A viszontkérdésre, hogy milyen Anikót keres azt válaszolta a források szerint, hogy „Azt nem tudom. Az a helyes barna…” Ezt követően a doktornő ismét rákérdezett a hívó személyére, ám azt válaszolta „Azt nem mondhatom meg.” A doktornő erre kijelentette, hogy nem adja át a kagylót senkinek, ha nem mond egy nevet az illető. Ekkor a telefonáló bizonytalanul Anna egyik barátjának nevén mutatkozott be.[1]
Ez a férfi egy helyi közkedvelt kajakos volt, akit hónapokkal a hívás előtt szállítottak a szemészetre, és sérülése miatt sokáig bent is tartották. Közte és Labancz Anna között tényleg baráti kapcsolat alakult ki az eltelt idő során. Ennek tudtában hívta a doktornő Annát a telefonhoz, és adta át neki a kagylót.
Anna rövid ideig értetlenkedve hallgatta a titokzatos hívót, majd mérgesen lecsapta a kagylót, és megmondta a doktornőnek, hogy az illető nem a barátja volt, mellesleg neki már csak annak „haverjaként” mutatkozott be. Soha nem hallotta a hangját, és biztos benne, hogy az illetőnek semmi köze az ő barátjához.
A telefonáló bicskanyitogató dolgokat mondott Annának, mondatait a lány a visszaemlékezések szerint „felháborítóan pimasznak” nevezte.
A telefonáló megemlített egy forradást Anna lábán, amit a lány mindig igyekezett elrejteni.
A lányt felzaklatta az eset. Még aznap beszélt udvarlójával és másnapra találkozót egyeztettek.
Az este folyamán, nagyjából nyolc óra körül egy újabb telefonáló, aki megint más néven mutatkozott be, Labancz Anna szobatársának beosztása felől érdeklődött. A nyomozás során előkerült egy ilyen nevű férfi, aki ismerte is Annát, de tagadta, hogy hívta volna a nővérszállást aznap este.
Labancz Annát 21 óra 45 perc körül váltották, így nagyjából tíz órakor ért a nővérszálláshoz, majd nyugovóra tért.
- április 18-án éjszaka a nővérszálló ablakai közül sok volt nyitott állapotban. Labancz Anna a földszinti 3-as szobájában az ablakhoz közeli ágyban aludt. Katalin nevű szobatársnője nem volt mellette, ő ugyanis akkor esti műszakban dolgozott. A nővérszállás előtti főúton, egy hirdetőtáblánál már tíz óra körül egy jól öltözött ismeretlen férfi álldogált és cigarettázott.
A közeli Katowice étteremben most tartották a kórház egyik összeforrott csapatának ünnepségét. Emiatt az átlagnál sűrűbb volt a mozgolódás a környéken.
Sz. László húszéves fiatalember a kórház rehabilitációs épületének ablakából rálátott a nővérotthonra és az azt körülvevő területre. Cigarettázása közben, olyan fél tizenkettő óra magasságában vett észre egy újabb ismeretlen, barna orkánkabátos férfit.
A nagyjából 180 centiméter magas illető nemcsak elsétálgatott a nővérszálló nyitott ablakai alatt, hanem be is lesett rajtuk.
Sz. Zsuzsanna ápolónő ekkor ért a nővérszállóhoz. Ő is észrevette a titokzatos alakot. A kandeláberek fényénél látta, hogy a férfi szőke hajú és nagyjából 175 centiméter magas, vékony testalkatú illető. Az alak a szálló végénél megállt és kissé oldalra fordult, mintha több irányba figyelne.
A férfi nem mozdult. Amint az ápolónőnek ajtót nyitottak, az illető az épület mögé lépett és eltűnt egy ideig a sötétben.
Mindezt a messzebbi épületből látta Sz. László. Mikor már el akart fordulni, ismét észrevette az orkánkabátos alakot, aki kis idő múltán visszatért a helyszínre. A közvilágításnak hála, látta az illető szőke haját. Az ismeretlen férfi megállt a hármas szoba ablaka előtt és hallgatózott, majd a kettes szobához lépett. A szemtanúnak úgy tűnt, mintha bal kezével benyúlna a nyíláson.
Ekkor a szállásra tartó O. Mária nővér vette észre. Látta, hogy a férfi benyúl a kettes szoba ablakán és félrehajtja a függönyt. Mintha a lakót keresné. Mária látta, hogy az ablakpárkány az alak nyakáig ér, így arra a következtetésre jutott, hogy nagyjából 175-180 cm magas lehetett. Ekkor felé tekintett a leskelődő. Meglátta a megdermedt nővért, és ismét gyors léptekkel elsétált a nővérszállás végéhez.
A további órákban a nővérszálló környékén majdnem folyamatos a mozgás. Ünnepségből hazatérő orvos házaspárok és a városközpontból visszatérő szerelmesek, akik a nővérszálló előtti játszótéren leülve teszik lehetetlenné az ekkor valószínűleg sötétben bujkáló alaknak, hogy végrehajtsa kegyetlen tervét. Hajnali három óra körül csendesedett el teljesen a környék.
Hajnali negyed négy óra körül, a szomszéd épületben egy ünnepségből hazaérő és már a lefekvéshez készülő M. Sándorné az addigi csöndbe hasító, velőtrázó, idegtépő, hangos sikoltásra lesz figyelmes. A nővérszálló irányából jött. Néhány másodperc múlva egy második hidegrázó, ám már-már elhaló sikoltást hall az orvosfeleség.
A nővérszállón az addig alvó nővérek is felriadnak. Sikoltásokra, dübörgésre és ablaktörés hangjaira ébredtek. Mikor kilépnek a sötét folyosóra, meglátják Labancz Annát, akinek ugyan sikerült kitámolyognia szobájából, de arca és teste teljesen véres, egyesek először fel sem tudták ismerni a lányt. Anna összeesett.
A meglepődött nővérek köré sereglettek, próbáltak neki segíteni. Beültették egy fotelba, igyekeztek letörölni az arcáról a sok vért. Észrevettek a folyosón egy szakadt pongyoladarabot, amit Anna tarthatott a kezében, ám később elejtette.
A lányok ezzel is próbálták a vért letörölni az arcáról, miközben igyekeztek kitalálni, mi történhetett vele. A nővértársak a szinte egész testén véres lány láttán, bármilyen furcsa, de nem gondoltak bűncselekményre. Először azt hitték, hogy nekieshetett az ablaknak és összevagdosta magát. Mikor Anna szobájába léptek, sokkoló kép tárult eléjük.
Látták, hogy az ablak ki van törve, darabjai a szoba belső részébe estek. Az ablakban, a falakon, az ágyon, a villanykapcsolón vér volt. A faliszőnyegen ki lehetett venni az ápolónő tenyerének véres kirajzolódását. Viszont dulakodásnak semmi nyomát nem látták. Anna medálját leszakítva a vércseppes ágyán találták meg.
Végzetes hibaként, Anna a támadást követően a közeli baleseti sebészetre csak negyvenöt perc után került be. A káoszban az orvosokat félreértesítették. Azt a téves információt kapták, hogy egy nővért felakasztottak a nővérszállón. Csak már az eszméletlen és egész testén véres sérült láttán derült ki, hogy ez nem igaz.
A kórházban az oxigén lélegeztetés következtében a lány kicsit magához tért. A kórházi dolgozók eddigi tehetetlensége miatt szóváltás alakult ki az orvosok és az ápolók között. Ekkor próbált megszólalni Anna. A kérdésekre, hogy mi történt vele, azt válaszolta: „Nem tudom… meghalok… segítsetek… fáj a szám… mentsetek meg, nem akarok meghalni.
Ezek voltak Labancz Anna utolsó szavai. Az orvosok már elkeseredetten próbáltak rajta segíteni gégemetszéssel, szívmasszázzsal és infúzióval. Csak ekkor távolítják el merő véres pizsamáját, és veszik észre a hátán keletkezett súlyos és nagy szúrt sebet, ami egészen a tüdejéig hatolt.
Kiderül, hogy a lány legsúlyosabb sérülése tüdősérülés. 4 óra 40 perckor az életmentést vezető doktor ölébe kapta a lányt, és a műtőbe szaladt vele, ahol a főorvossal megnyitották a lány mellkasát, majd közvetlen szívmasszázst és elektromos kezelést végeztek. A főorvos ekkor állítólag azt mondta: „Isten sose bocsátja meg nekünk, ha ma nem tudjuk visszahozni.”
A műtőben 5 óra 30 percig küzdöttek a lány életéért közvetlen szívmasszázzsal, de a hosszú próbálkozások nem hoztak eredményt. Labancz Anna 23 évesen gyilkosság áldozata lett 1970. április 19-én hajnalban.
A rejtélyt nyomozók generációi igyekeztek megoldani, sokaknak rögeszméjévé vált a Labancz-gyilkosság.
Az aktákat 20 évig adták kézről-kézre, nyugdíjba vonuló rendőr a zöldfülűnek, hátha kiszúrnak valami újat, valamit, amit elődjük nem vett észre korábban, de a megoldáshoz senki sem jutott közelebb. Hosszú évtizedeken át a Labancz Anna-ügy volt az egyetlen olyan gyilkosság a Borsod megyei nyomozóhivatalnál, melynek tettese ismeretlen maradt.
Gyanúsítottat is csak egyet sikerült megnevezni – azt is 1990-ben – azonban terhelő bizonyítékok hiányában őt is elengedte a rendőrség.
Az ügy – az akkori jogszabályok értelmében 20 év után – elévült, a több ezer oldalas nyomozati anyagot megsemmisítették.