Mindenkinek van egy elvégzendő missziója. Nincs felesleges élet, céltalanul kioltott élet? Nagy port kavart ügyek bizonyítják: a világ és a kinket körülvevő valóság sokkal több annál, mint amit a tudomány ebből ma lát…
A Pew kutatóközpont 2010-ben készült, több mint 230 országot átfogó felmérése szerint 1 milliárd hindu és közel 500 millió buddhista él a Földön.
Vagyis az emberiség egy jelentős része, több, mint egymilliárd ember hiszi, hogy jelenlegi élete nem az első és nem is az utolsó.
Hiszi, hogy jelenlegi születésének, az új megtestesülésnek legfőbb feladata a fejlődés, és addig újra és újra lehetőséget kap, amíg el nem éri azt a szellemi síkot, amely egy új dimenzióban való létezés kapuját nyitja meg.
A tudomáyn egy időben vaskalapos módon tagadta az előző életek lehetséges létezését.
Ma már ez teljesne másképpen van: egyre több a közvetett és közvetlennek látszó bizonyíték, hogy a világunkat nagyon nem ismerjük még.
Ha pedig összeállítjuk a kirakóst, akkor rá kell jönnünk: a valóság illúzió, és a halál sem a vég, csupán egy ajtó egy másik világra…
Se szeri, se száma azoknak a – jellemzően gyerekek által történő – beszámolóknak, amelyek időről időre felkavarják az indulatokat az elmúlt életekkel (az újraszületéssel) kapcsolatos viták körül.
De nem csak „civileket” érint meg a titok, a feltételezett előző életek misztikuma.
Dr. Helen Wambach amerikai pszichológusnő például azért kezdett hipnoterápiás kutatásba, mert azt szerette volna bebizonyítani, hogy az előző életekkel kapcsolatos élmény nem más, mint az agy fantáziajátéka.
Több ezer regressziós hipnózis levezetése után azonban 180 fokos fordulatot vett a gondolkodása.
A hipnózisnak alávetett páciensekkel ugyanis egy kérdőívet töltetett ki élményeikről, a válaszokat pedig nagyon szigorú statisztikai értékelésnek vetette alá.
Az eredmény több mint meglepő volt: a beszámolók szinte minden esetben egyeztek az ismert történelmi eseményekkel, ahogy a rasszbéli hovatartozás, az öltözködés, a táplálkozás, a használati tárgyak, amelyeket leírtak, szintén beazonosíthatók voltak a történelmi tényeknek.
Több mint elgondolkodtató az is, hogy a reinkarnációs utazáson részt vett személyek több mint 70 százaléka a korábbi életeiben hétköznapi életet élt. Jellemzően a nincstelen társadalmi rétegéhez tartozott.
Tehát nem igaz az a “vád”, ami a reinkarnációs emlékek hitelességét kérdőjelezi meg, mely szerint az utazók előző életeikben jellemzően uralkodók, fejedelmek voltak és fényűző körülmények között élték mindennapjaikat, vagyis csak a vágyak kivetítése zajlik az elmében.
Nem feltétlenül hoznak azonban nyugalmat azok az emlékek, amelyek az előző életből maradtak, főleg, ha túl közeli az élmény, és ha érzelmileg “még érintett” az a személy, aki részletekbe menően – túl részletesen – emlékszik egy (vagy több) előző életre.
Ha igazak a történetek, akkor nem véletlen, hogy az újraszületés előtt “inni kell Léthé forrásából, a feledés vizéből”, mert meglehet, túl felkavaróak az emlékek, túl sok fájdalmat okoznak és a veszteség érzését is egy (új) életen át kell hordozza az, aki nem tudta üres lappal kezdeni új megtestesülését.
Hatalmas port kavart a 2000-es évek elején egy akkoriban kétéves kisfiúnak az esete, aki egy ideig halálra rémítette szüleit viselkedésével és kijelentéseivel.
James Leininger éjjelről éjjelre üvöltve ébredt, az ágyát rugdosta és azt sikoltozta, hogy oltsák el a tüzet, mert nem tud kijutni a gépből.
A rendszeres és traumatizáló élmények hatására a szülők (és később szakemberek) is kérdésekkel próbálták kideríteni, mi az, ami ennyire felzaklatja a kisfiút. A gyerek elmesélte, hogy “álmában” egy tűzgolyóvá vált repülőgéppel – harci repülővel – zuhan lefelé. Olyan kifejezéseket használt, amik egy kétéves gyermek szókincsében egyszerűen nem létezhetnek.
A játékboltban csalhatatlan magabiztossággal választotta ki azt a modellt, amilyet – szerinte – vezetett, és kijavította az édesanyját, amikor az bombának nézte a plusz üzemanyagtartályt a gép hasán.
A nevére is emlékezett, valamint arra is, hogy a gépe egy hatalmas hajóról szállt föl, a gépét a japánok lőtték le. A térképen pedig habozás nélkül megmutatta, pontosan hol zuhant le gépe a lövés után. Később kiderült, hogy abban az időben és azon a helyen valóban légi összecsapás zajlott, mely során valóban szörnyű halált halt egy James Huston nevű fiatal katona.
A szülők, különösen az édesapa nehezen fogadta el a lehetséges magyarázatot, hogy a kisfiú ennek a katonának a reinkarnációja. Kérdésekkel igyekezett kibillenteni a kicsit magabiztosságából.
Egy alkalommal például megkérdezte, hol választotta ki őket szüleinek és miért.
A kisfiú válasza azonban magabiztos és meghökkentő volt. Azt mondta, hogy akkor választotta őket szüleinek, amikor azok egy nagy rózsaszín szállodában voltak, és azért, mert tudta, hogy ők jó emberek. A szülők a gyermek fogantatása idején Hawaion töltöttek pár napot, ott ünnepelték 5. házassági évfordulójukat.
Bár jelenleg állítólag boldogan él szüleivel James, azért arról is sokat lehetett olvasni, hogy éveken át rendkívül megterhelő volt a gyermek számára az élmény, ahogy visszaemlékezett saját halálára, valamint megrázkódtatás volt számára a szembesülés egykori katonatársai megvénülése is, hiszen rájuk fiatal emberekként emlékezett.
Meglepő annak a négyéves kisfiúnak, Cameronnak az esete is, aki azt állítja, hogy ő egy “barrai” gyerek, mert nem is olyan régen még egy gyönyörű skóciai szigeten, Barrán élt.
Az előző neve pedig Robertson. Részletesen leírta azt a házat, ahol előző életében lakott, a családtagokat, mesélt édesapjáról, aki egy autóbalesetben veszítette életét, a kedvenc kutyájáról és a barátairól is, akikkel játszani szokott.
A nyugtalanító mesék hatására szülei kutatni kezdték, vajon mennyi igazság lehet a kisgyerek elbeszéléseiben. A megnevezett szigeten aztán megtalálták azt a házat, amelyre pontosan ráillett a kisgyerek leírása, valamint a család még életben lévő tagját – a kisfiú nővérét is.
Bár a történet nagyjából stimmelt mindazzal, amit a szigeten találtak, a kisfiút – a beszámolók szerint -rettenetesen megrázta a ház látványa, amely akkorra már siralmas állapotban volt. Magába zárkózott és hosszú ideig küzdött az élmény feldolgozásával.
Egy indiai kislányról, akinek első szava egy női név volt, kiderült, hogy a saját kislánya nevét ismételgeti makacsul, akit kénytelen volt magára hagyni előző életében.
A gyermek által egyre részletesebben kifejtett történet hatására a család felkerekedett és megkereste azt a falut, ahol a kislányuk – állítólag – egykor élt, három gyermeket nevelt és egy járványos betegség miatt fiatalon eltávozott.
Mindenki megdöbbenésére megtalálták a kis családot, a férjet, aki akkor már egy új feleséggel élt együtt és a három gyermeket is, köztük a legkisebbet, a kislányt, aki ekkor már négyéves volt.
Éppen annyi, mint jelenlegi életében az édesanyja. Elképzelhetetlen a gyermekkorban járó, de az anya és a feleség érzéseire is emlékező lélek zavarodottsága.
Az indiai kislány a hírek szerint például féltékenységi jelenetet rendezett, mert felfoghatatlan volt számára, hogy “férje” miért szólítja feleségének a számára ismeretlen idegen nőt.
Valamint óriási fájdalmat okozott számára az is, hogy gyermekei az új feleséget szólítják anyának, és nem őt.
Hosszú évek múlva tudott csak megnyugodni, de úgy tűnik, hogy egykori létezését nem tudta elfelejteni.
Forrás: life.hu