Egy bátor magyar nő aki tanárnőből lett kamionos.
Számos nő sok mindent megtenne, hogy több tartalmas időt tölthessen a párjával, de azt, amire Ilek Mária Rebeka szánta rá magát, nem sokan: nyelvész doktorból kamionsofőrré képezte át magát.
Férjével azóta négy négyzetméteren élik napjaik nagy részét – közös munkájukat csodás élményekkel kísérve.
„Ő a szerelmem, szövetségesem, legjobb barátom és a kollégám, akinek személyében megtaláltam az ideális partnert az utazáshoz is”
– ilyen felütést olvasva, mint amit Ilek Mária Rebeka a blogján ír a férjéről, az embert megkörnyékezi a sárga irigység.
Attól pedig még inkább, hogy Marcsi nemcsak álmodozott a kalandokról, hanem – szembe menve a külvilág elvárásaival és rácáfolva a hitetlenkedőkre – megvalósította az álmát.
Pedig nem így indult a felnőtt élete: nyelvtanárként dolgozott, s bár kamionos szerelme mellett sokat volt egyedül, hosszabb távon a kaminonosfeleségek életére rendezkedett be. Egészen addig, amíg a párja bogarat nem ültetett a fülébe…
Nyolc év „kamionos távkapcsolat” elég volt, gyakran hetekig nem láttam a páromat. Addig beszéltünk a lehetőségről, hogy én is volán mögé ülhetnék, amíg rászántam magam és letettem a kamionosvizsgát. A legnagyobb motivációm az volt, és a mai napig az, hogy együtt lehessünk és közösen valóra válthassuk az álmainkat. Az élet felkínált egy kalandos, változatos életformát, én pedig elfogadtam
– meséli csillogó szemmel Marcsi, aki annak ellenére belevágott a Nagy Kalandba, hogy terve nem aratott osztatlan sikert a családban.
Rengeteg embertől csak gúnyos megjegyzéseket kaptam, hogy néhány hónap múlva úgyis hazamenekülök és visszatérek a tanításhoz, az való nekem…
Bevallom, eleinte én se gondoltam, hogy ez ilyen szenvedély lesz: úgy terveztem, egy-két évig együtt dolgozunk, anyagilag megalapozzuk az életünket, aztán visszatérek a korábbi életemhez. Ennek már nyolc éve! Érdekes, hogy előtte kifejezetten a másik véglet voltam, vagyis nagyon otthonülő. A szívem mélyén azért motoszkált a kalandvágy, és szerencsés vagyok, hogy ki tudtam teljesedni!
Marcsi tehát nem egyszerűen kilépett, hanem egyenesen kiugrott a komfortzónájából. Pedig egy kis Suzukiból átülni egy nyergesvontatóra technikailag sem volt egyszerű; nem csoda, hogy végigstresszelte az első közös útjaikat.
A kamionos vizsga előtt jobban izgultam, mint az államvizsgámnál, az utóbbinál ugyanis legalább ismerős, testhezálló terepen kellett bizonyítanom – emlékszik vissza Marcsi.
Felvidéki szülőfalujában tartott templomi esküvőjükre mégis ő vezette a menyasszonyi autójukat: egy tűzpiros kamiont.
Az elmúlt nyolc évben Marcsi belerázódott a kamionos életformába.
Egy hónapban három hetet úton vannak, azaz közös életük háromnegyede egy 4 négyzetméteres fülkére korlátozódik. Mire elég ez? Például két 80 centi széles ágyra – egymás felett -, de Marcsiék kapcsolatát jellemzi, hogy szívesebben alszanak egy közös (nagyon szűkös) ágyban…
– Szerencsénk van egymással, a mai napig egy végtelen kaland az életünk, a kapcsolatunk, nem tudom megunni! Imádjuk egymás társaságát, rengeteget beszélgetünk, ez tart minket egyensúlyban
– vallja a kézenfekvő kérdésre, nem mennek-e egymás agyára a hosszú összezártság alatt.
A finom falatokról és a házi kosztról azonban nem kell lemondaniuk, még ha csak egy gázfőző áll is a rendelkezésükre.
Sokan azt hiszik, hetekig konzerveken és száraz koszton élnek, pedig Marcsi rendszeresen főz:
csirkés ételek, krumplis tészta, spagetti készül a tábori körülmények között, s ha tehetik, reggelenként rántottával indítják a napot.
Közösségi felületein számos elismerést és pozitív visszajelzést kap, miközben azt hirdeti: bármire képesek vagyunk, csak akarnunk kell!