A metropoliszra rátelepedett a valódi földi pokol, az emberek nem érzik magukat biztonságban. Körkép a járvány sújtotta világvárosból.
Egy fiatal, magyar házaspár a poklok poklát éli meg a metropoliszban. A feleség belgyógyász rezidensként küzd a frontvonalban, néha a végkimerülésig.
A súlyos helyzetről a férj számolt be a Szeretlekmagyarországnak.
NEW YORK CITY-BEN ÉLEK, A FELESÉGEM ORVOS…
…és reggel nyolckor jön meg a 24 órás műszakból. A ruháit egy külön szennyes tárolóba dobja, aztán alaposan lezuhanyzik és hajat mos. Nem mer befeküdni mellém az ágyba.
Tudja, hogy egy ponton meg fog betegedni és akkor elkerülhetetlen lesz, hogy engem is megfertőzzön.
Belgyógyász senior-rezidens orvos (ráadásul intenzív és pulmonológia specialista lesz) tehát a frontvonalban, annak is az élén küzd az életekért.
Itt, a világ egyik leggazdagabb országának leggazdagabb városában, nincs rendes védőfelszerelésük. Az űrruhákat, amiket az olaszországi, német vagy koreai képeken látni, egyikük se kap. Egy darab N95 maszkot nyomtak a kezébe egy hétre. Mostanra sikerült eljutni oda, hogy aki az intenzív osztályon dolgozik az egy napra kap egyet (ideálisan minden beteg után kellene egy).
Sokszor sima műtős maszkkal kell beérniük, ami egy ilyen helyen nem sokat ér. Az emberek felvásárolták az N95 maszkokat és most hegyekben állnak az otthonaikban a WC papír mellett, míg az életüket kockáztató EÜ dolgozóknak a kormány és a kórház nem tud biztosítani szinte semmit. A Centers for Disease Control (CDC) hetekig állította azt, hogy a sima műtős maszk elegendő védelem az EÜ dolgozóknak, mert valójában nem volt, és most sincs elegendő megfelelő felszerelés.
Mielőtt összeesik az ágyba, még elmondja, hogy este hétkor kihívták a kórház elé. Tűzoltókocsik álltak sorban, 60-70 darab, és rengeteg személyautó. Kürtöltek, dudáltak és éljeneztek nekik, hogy tudassák velük, hálásak azért, amiért nap mint nap az életüket kockáztatják az emberekért.
Aztán szinte elájul, és amíg nézem az arcát, azon gondolkozom, milyen jó lenne, ha szirénázás és “thank you” táblák helyett (vagy inkább mellé) az otthon évekre felhalmozott N95-ös maszkokból hoznának nekik… de ez csak álom marad. Az én álmom. Valószínűleg nem könnyű elfogadni, hogy a hat zsáknyi N95 a sufniban nem sokat fog segíteni, ha már nem marad, aki gyógyítson.
Este hatkor kel fel. Ilyenkor romantikus komédiát nézünk a kanapé két végében. Mindegy mennyire jó vagy rossz. Csak limonádé legyen. Nem tud befogadni semmit, ami csak kicsit is komolyabb. Nem hajlandó beszélni róla, mi folyik a kórházban, mit él át. Csak bámul ki a fejéből, és én már annak is örülök, ha egy félmosoly feltűnik az arcán valamelyik jelenetnél. Tíz körül ismét alszik.
Másnap felkel és halálosan fáradtan, elcsigázva fekszik egész nap a kanapén egy pizsamában és egy köpenyben, magzatpózban. Ilyenkor sem mehetek a közelébe. Minden egyes pihenőnapján azt hiszi elkapta a vírust.
Nehéz különbséget tenni a kimerültség és a betegség között. Rendszeresen mér lázat és minden egyes köhintésénél összerándulunk. Délutánra kerül olyan állapotba, hogy végre rámönti, mi folyik a csatatéren. Én pedig hálásan hallgatom, mert ki kell adnia magából. Az interneten elhíresült videó, amit a Queens-i, Elmhurst kórházból posztolt az egyik orvos: IGAZ.
Megvágtam és lefordítottam egy összefoglalót, aminek ez a videó is a része. Csatoltam ehhez a poszthoz. A feleségem kórházában ugyanaz történik, mint ami a videóban látható Elmhurst kórházban (ami egyébként a testvérkórházuk).
Én pedig csak döbbenten hallgatom, hogy sorra halnak meg az emberek. Hogy kétségbe van esve, mert ugyan eddig is nap mint nap találkozott a halállal, de ami most folyik már nem emberi. A legnagyobb baj, hogy azt érzi, egyszerűen nem tud eleget tenni értük. Nincs rá gyógyszer, nincs rá vakcina.
Tudja, hogy egy ponton meg fog betegedni és akkor elkerülhetetlen lesz, hogy engem is megfertőzzön.
A lélegeztetőgépek elfogytak, már azt tervezik, hogyan tudnak egy gépre több embert rákötni. Bizonyos kor felett és bizonyos alapbetegségekkel már esélyük sincs betegeknek intenzívre kerülni. Az emberek fuldokolnak, levegőért kapkodnak a szobákban, a folyosókon. Újabb és újabb osztályokat, szárnyakat alakítanak át és még így se férnek el a kritikus állapotban lévők. Óránként van újraélesztés.
Néha csak egy, néha több. És akit újra kell éleszteni, az szinte biztos, hogy nem jön vissza. Aki lélegeztető gépre kerül, azoknak talán az 50%-a éli túl betegséget.
Már protokoll szerint kell választaniuk aközött, hogy egyáltalán kinek próbálhatnak meg segíteni.
És özönlenek az újabb és újabb betegek, mind-mind COVID-19-el. “És ne gondold, hogy biztonságban vagy, mert nem vagy hetven.” – néz mélyen a szemembe. Tegnap egy egészséges 29 éves halt meg a kezei között. Azelőtt egy 44 éves maraton futó.
Természetesen az idősebbekre a legveszélyesebb a vírus, de az osztálya most is tele van harminc-akárhány évesekkel is. “A vírus nem csak a tüdődet támadja meg. Csak ránézek a laboreredményeikre (lymphopenia, markánsan emelkedett CRP/LDH/ferritin/D-dimer…) plusz a röntgenre (súlyos kétoldali tüdőgyulladás), már teszt nélkül megmondom, hogy COVID-19.
Bár elsősorban a tüdőt érinti, de minden arra utal, hogy egy szisztémás gyulladásos reakciót is kialakít, sok esetekben pedig más szerveket, elsősorban a vesét és szívet is károsítja.”- és én csak magam elé bámulva hallgatom. Nem erről volt szó, nem ezt mondták nekünk. Mára kiderült, hogy a kínai kormány mindenről hazudik/hazudott.
És még ha ez nem lenne elég, az emberek meghülyülnek. WC papírt és fegyvert vásárolnak. Amerikában 309%-kal nőtt meg a fegyvervásárlások száma csak február 23. és március 15. között. Kaliforniában 160,000 új fegyvertulajdonost regisztráltak. A tömegmészárlások népszerű gyilkológépe, a híres AR-15 gyakorlatilag elfogyott a boltok polcairól, hála az amerikai alkotmány 2. kiegészítésének. Így most már mindenki megvédheti magát.
A héten több embert szállítottak be a feleségem osztályára lőtt sérüléssel, miután megpróbálták önmagukat és családtagjaikat megölni a korona vírustól való félelmükben. Így élünk mi itt a Bronxban.
Végül elfogynak a szavai és inkább belevetjük magunkat egy rövid sitcom-ba a Netflixen. Korán fekszünk, ki kell aludnia magát, hiszen reggel megint indul a daráló.
Ilyenkor már nem a jótékony sötétségbe merül, mint amikor hazaesik. Ilyenkor minden egyes alkalommal rosszul alszik, forgolódik, izzad. Arról álmodik, hogy dolgozik, embereket irányít egy újabb újraélesztésnél. Sokszor beszél álmában. Hol magyarul, hol angolul.
Egy hete hoztak pár orvost kisegítésre. Gyerekgyógyászokat, radiológusokat, bőrgyógyászokat… Majdnem mind az első nap után összeomlottak. Nem sok hasznukat venni.
Aztán 5:50-kor kel.
Miközben felszáll a biciklire, hogy újabb 24 órán keresztül mentse, ami menthető, egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, amit még reggeli közben suttogott.
A kórház rezidenseinek a csoportjába írták, hogy tegnap előtt egy fiatal, egészséges kollégájuk halt meg a fentebb említett Elmhurst kórházban. Az ő kórházukban is több rezidens beteg, egyikük pedig ma reggel került súlyos állapotban az intenzívre.
Biciklijével eltűnik a néma sarkon, én pedig bejövök, kezet mosok, és leülök a gép elé, hogy megírjam ezt a posztot. Mert már nem tudok annyi üzenetre válaszolni, mint amennyi érkezik nap mint nap.
Az utca embere még itt New Yorkban se tudja, mi folyik bent a kórházakban. Nem érzi, egészen addig, amíg ő maga, vagy egy szerette be nem kerül. Magyarországon, az emberek fejében még az olaszországi helyzet is messzinek tűnik, nemhogy a New York-i.
Csakhogy Manhattan utcái szinte üresek, a mindig zsúfolt Time Square-en hallani az épületek között vágtató tavaszi szelet. Többnyire csak futárok jönnek-mennek, rendőrök ülnek az autóikban és pár maszkos ember igyekszik, aki bevásárlását intézi.
A Hudson folyón kikötött a világ legnagyobb kórház hajója, a USNS Comfort. A 170,000 négyzetméteres Javits Centert (kongresszusi központ) pedig átalakították betegek fogadására.
De túl fogjuk élni ezt is, le fogjuk győzni. Lesz vakcina, és lesz gyógyszer is. Ám most a türelmünk az egyetlen orvosság. Legyen bármilyen nehéz is.
A POSZT CÉLJA NEM A PÁNIKKELTÉS!!! EZEK TÉNYEK.
A tények pedig – mint tudjuk – makacs dolgok. Attól még, hogy nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róluk, ott maradnak és kib@sznak velünk.
Lehet mondogatni, írogatni, posztolgatni, hogy éhségben 2.3 millióan haltak meg máig (április 5.) ebben az évben, és ehhez képest COVID-ban “csak” 70,675-en. Csakhogy ez az esetszám három hete (március 16.) még a tizede(!!!) volt (7,162), úgy, hogy karantén intézkedések vannak és az orvosok megfeszítve dolgoznak.
New York City-ben ma (április 5.) 72,181 beteg van, és 3,048 halott, ami eddig egészen extrém, 4.2%-os(!!!) halálozást mutat. A legmagasabb az USA-ban, ahol jelenleg (április 5.) 356,963 megbetegedés van és 10,539 halott. És még sehol a tetőzés.
A pánik és a hülyeség viszont továbbra sem megoldás. Elég csak otthon maradni. Ha kimész, csak a legszükségesebbekért tedd. Néha azért sétálj (esetleg fuss) is, de mindenkitől távol és ne fogdoss össze semmit.
Már biztos hallottál minden egyéb óvintézkedést, de azért tudjál arról is, hogy nem okos dolog a Margit Szigeten a keskeny rekortánon közvetlenül valaki mögött futni, vagy a szembefutó ember mellett levegőt venni, sem pedig egymás mellett nyújtani.
Mert ez NEM INFLUENZA. És NEM “olyasmi mint az influenza”. Meg lehet ugyan úszni hasonló tünetekkel, de hidd el, nem akarod megkockáztatni.
Forrás: Szeretlekmagyarország