Ha ennek csak a fele is igaz, akkor az egész világot alaposan átverték….
2019-et írunk, az Apolló-program tényei mára már megkérdőjelezhetetlenekké váltak. Vagy mégsem. Természetesen nem eshetünk az „összeesküvés-elméletek” csapdájába sem. (Itt jegyzem meg, fogalmam sincs, mit jelent a fogalom, hogy „összeesküvéselmélet”. Hogy ki esküszik össze, kivel és miért az nem „elméleti” kérdés, hanem nagyon is gyakorlati.)
Azt gondolhatnánk, Kubricknak már-már emberfeletti nehézségekkel kellett szembeszállnia, amikor arra vállalkozott, hogy az egész emberiséget becsapja és megtéveszti, de mindezt lehetőleg úgy, hogy évtizedekkel később is tartható legyen a front, és a holdraszállás „ténye” megkérdőjelezhetetlen maradjon. Nem kis fába vágta tehát a fejszéjét. Ám a terep sem volt ismeretlen a számára, hiszen a stúdió készen állt, a helyszínek megvoltak, a szimulátorok úgyszintén, és végül felhasználhatta a NASA űrszondás fotóit, kommunikációs rendszerét, a legmagasabb szintű katonai- és titkosszolgálati támogatást élvezett, és persze a Nixon elnök maximális segítségét. Nixon újraválasztását követően azonnal meg is szűntek a „holdraszállások”. Nem tudtak már kitalálni olyasmit, amivel az emberek figyelmét le tudták volna kötni.
Bármennyire szerette Kubrick a jövőt és a világűrt, azonban teljes egészében mégsem tudott belelátni, sem megjósolni, mi is lesz pontosan. 1968. környékén még nem volt Internet, nem történhetett meg az, hogy a világ egy-egy eseménye azonnal eljut a Föld legtávolabbi szegletébe is, a közösségi oldalaknak köszönhetően pedig villámgyorsan kiderülhet, hogy az adott esemény tényleg megtörtént-e, vagy csak valamelyik szélhámos igyekezett palira venni a világot.
Ha lett volna Világháló, akkor rendelkezésre álltak volna különböző fórumok, ahol a bemutatott dolgokat ki lehetett volna tárgyalni, miszerint a Hold-küldetések valósak-e vagy sem. Mivel pedig 2019-et írunk, az Apolló-program tényei mára már megkérdőjelezhetetlenekké váltak. Vagy mégsem. Természetesen nem eshetünk az „összeesküvés-elméletek” csapdájába sem. (Itt jegyzem meg, fogalmam sincs, mit jelent a fogalom, hogy „összeesküvés-elmélet”.
Hogy ki esküszik össze, kivel és miért az nem „elméleti” kérdés, hanem nagyon is gyakorlati.) A kezdeti „Amerika lealázta a szovjeteket” hangulat elmúlt, és egyre többen kezdték megkérdőjelezni az egész Apolló-program hitelességét, s ez olyannyira sikerült is, hogy az 1980-as évek végére már egyértelműen kiderült: csalás történt.
Mára már teljességgel nyilvánvalóvá vált, hogy a NASA az 1960-as években súlyos mértékben meghamisította az Apolló-programot (és lényegében minden mást is, azóta is), mégis, elég sok ember fogadja el a mai napig is az állítást, miszerint Apolló-űrhajósok szálltak le a Hold felszínére, úgy hiszi mindezt el, hogy akár a legkisebb mértékben is utána járna, netán kutatásokba fogna, független (azaz nem kormányhű) szakértők véleményét hallgatná meg, annak eldöntése érdekében, hogy vajon a NASA igazat mond-e. Voltak, vannak és lesznek is néhányan, akik soha, de soha nem fogják elfogadni a holdi küldetések hamis mivoltát, akármekkora bizonyítékhegyet tornyozzunk is fel előttük.
Ők többnyire a NASA-hívők, akik már-már vallásos áhítattal tekintenek az amerikai Nemzeti Repülési- és Űrhajózási Hivatalra, és bármit hajlandóak elhinni nekik, és el is hisznek bármit. Az igazság kedvéért azok között, akik nem fogadják el a nyilvánvaló tényt, miszerint Apolló-űrhajósok soha nem léptek a Hold felszínére, az akár NASA által az utóbbi években alkalmazott propaganda-dömpingnek és agymosásnak is áldozatul eshettek, mindeközben teljesen elvesztették realitásérzéküket.
Időről-időre beleütközünk nevetségesen képtelen állításokba is, miszerint „láttam a kitűzött amerikai zászlót a távcsövemen át”, vagy „láttam a TV-ben, hogy felszállt az űrhajó, és azt is láttam, hogy leszállt a Holdra, majd azt is, hogy onnan elindult vissza a Föld felé. Tehát mindennek meg kellett történnie, hiszen láttam a TV-ben!”. Ez pedig ugye nem más, mint a TV-vallás, tetemes számú híve van, mindazok ide tartoznak, akik csupán azért fogadnak el egy-egy állítást, akármekkora képtelenség legyen is az, mert „benne volt a TV-ben”. Ez esetben, teljesen nyilvánvaló, hogy Tom és Jerry alakjai is a megkérdőjelezhetetlen valóság részei, amint üldözik egymást pl. Velence utcáin, hiszen benne voltak a TV-ben… Aztán ott van a következő felvetésük: „De hát ott vannak az Apolló-űrhajósok által visszahozott holdkőzetek!” Tényleg ott vannak? Hol is? Van rá bármi bizonyíték, hogy a „holdkőzetek” címkével ellátott kőzetek 1. valóban a Holdról származnak, 2. tényleg az Apolló űrhajósai hozták el azokat? És nem űrszondák szállították ide, vagy az Antarktiszon, netán a Szaharában kutató meteorvadászok bukkantak rájuk? Semmi bizonyíték nincs rá. Azon kívül, hogy „azt mondták”.
Ha Ön azok közé tartozik, aki az eddig és az ezután bemutatott bizonyítékok ellenére is kitart az Apolló-holdküldetések valóságossága mellett, akkor az Ön számára nincs remény, ha azonban kétségei vannak akár az Apolló-holdküldetések, akár a NASA tekintetében, vagy csak egyszerűen a valós történelemmel szeretne megismerkedni, akkor ez a kötet kifejezetten Önnek szól.
A dolog pikantériája a NASA immár 50 éve tartó Holddal kapcsolatos átverésében az, hogy mára már világméretűvé vált az Űrhivatal kinevetőinek száma, s erre számos lapáttal tesz még rá, főleg a marsfotók tömeges hamisítása. Teljesen nevetségessé váltak azok az űrhajósok is, akik állításuk szerint a Holdon jártak, ám e kijelentésüket már nem voltak hajlandók eskü alatt megismételni a Bibliára.
Még 10.000 dollárért sem. Ez a momentum is sokat elmond a történet „valóságosságáról”. Az pedig főleg, hogy számos alkalommal torkolt tettlegességbe a dolog, amikor pl. Aldrin, akiről azt állítják, második emberként lépett a Holdra, a Wannabe riportere egy kérdés erejéig megállította, Aldrin egész egyszerűen behúzott neki egyet. Ám Armstrong sem viselkedett olykor másként. A NASA meséjének legdurvább aspektusa a fiatalság teljes félrevezetése, összezavarása, hiszen megtévesztő és hamis ismereteket adnak számukra a jelen és a múlt űrtechnikájáról és eseményeiről.
Olyannyira, hogy számos ifjú ember, amikor látta az űrrepülőgépeket felemelkedni, azt hitte, hogy azok a Holdra mennek… Egyszerűen nem is értik, miért tudott az űrrepülőgép csupán 350 km-es magasságra emelkedni, amikor a NASA – állítása szerint – kilenc, emberes holdküldetést hajtott végre. (Vagyis az oda- és a visszaút teljes hossza közel egymillió km volt.)
És mindezt egy bő három éves időszak alatt tette meg, az elmúlt ötven évben hasonlót sem tudott felmutatni, nyolc éve pedig egyetlen embert sem képes még földkörüli pályára se juttatni, nemhogy a Holdra! A NASA úgy beszél az „általa végrehajtott holdutazásokról”, mintha csak a sarki fűszereshez ugrottak volna be egy 10 perces utazást követően, mi pedig, a „tejfelesszájúak” mindezt bevesszük, leengedjük a torkunkon a NASA átveréseit.
Ha a NASA embereket küldött volna a Holdra, akkor ennek a civil űrhajózásban is meg kellene látszania, ám ennek nyoma sincs. Semmiféle épeszű magyarázattal nem tudnak szolgálni erre, csak mellébeszélnek, illetve olyan „érveket” sorakoztatnak fel, amit már egy általános iskolás is teljesen komolytalannak tart.
Az űrtechnika természetesen nem fejlődött vissza, még a polgári sem, csupán a NASA Apolló-programja egész egyszerűen nem illik bele, nem is illhet, mert az egész egy totális átverés volt. 1995. óta mindegyre több lexikont találni, amely egyre kevesebb figyelmet szentel, és olykor teljes egészében el is hagyja a hivatkozásokat az Apolló holdrepülések kapcsán.
Nyilvánvaló, hogy egyre több és több a „felvilágosodott” kiadó, akik nem ülnek fel a rendkívül drága, de továbbra is hamis és átlátszó NASA-propagandának.
Egyre több kiadó számára válik teljesen kézenfekvővé, hogy az Apolló-küldetések közönséges csalások voltak, és az Apolló-program keretében egyetlen ember sem járt a Holdon, és – következésképpen – nem is jött vissza onnan. „Lyuk a történelemben” – Miként Arthur C. Clark nevezte.
Már az 1970-es évek végén a világ lakosságának nagyobbik része megkérdőjelezte a holdraszállások valódiságát, habár ezeket a közvélemény-kutatásokat igyekeztek egészen más eredménnyel feltüntetni, mint amilyent valóban mutattak.
A 70-es évek végén még nem álltak rendelkezésre olyan adatok, amelyekre komolyabb vizsgálatokat lehetett volna alapozni. Ugyanis, az Apolló-program – egészére vonatkozóan – jó, ha mindösszesen 100 fotó állt rendelkezésre, és mindösszesen néhány másodpercnyi videó és/vagy TV-felvétel. Nem volt tehát nehéz dolga Stanley Kubricknak, amikor ezeket a stúdió- és/vagy terepfelvételeket elkészítette, majd megvágta és megszerkesztette.
A – nagyságrendileg – száz fotóból is igen kevés köthető magához a Holdhoz, a képeken a legkülönbözőbb helyszínek szerepelnek. A szaklapokban sem jelent meg ennél több felvétel, egészen kb. 1995-ig, amikor is egy jelentős hamisítási kampány indult be.
Már a 70-es években világos volt a NASA számára – hiszen a hamisítás során amatőr hibákat vétettek -, hogy lesznek emberek/szakértők, akik meg fogják kérdőjelezni az egész történetet.
Volt is néhány nyilvános vita, de nem merültek bele mélyen a témába, betartottak bizonyos korlátozásokat, nem léptek túl egyfajta munkahipotézis keretein, és nem vádolták a NASA-t, és nem emlegettek világméretű „összeesküvést” sem.
Az Amerikai Űrhivatal rendkívüli módon melléfogott, ugyanis senki nem látta és láthatta előre, hogy 20 évvel később bárki képes bárki mással kapcsolatba lépni, lényegében a világ bármely pontján.
Az emberek gondolatokat tudnak cserélni anélkül – percek, másodpercek alatt -, hogy egymáshoz kellene utazniuk, vagy a postai levélre heteket várni. A hasonló gondolkodású válaszkeresők csoportokba képesek szerveződni, szakértőket és elemzőket bevonni, és a legrészletesebben és legalaposabban kitárgyalni mindent. Gyakorlatilag valós időben. Ezzel senki sem számolhatott a 70-es évek elején-közepén.
Beköszöntött az Internet-korszak, s hegyomlásként lepleződött le a NASA több évtizeden át tartó csalás-sorozata, amelyet még a mai napig is igyekeznek fenntartani, főleg a marskutatás kapcsán, de már olyan mértékben szánalmasak, hogy már maguk is szégyellik.
A híveik pedig már a bigott vallásosság szintjére jutottak, nem tekinthetők komoly szakembereknek. A nyilvános archívumokhoz bárki hozzáférhet, felismerheti az egyes holdfotókon alkalmazott paravánok (vetített hátterek) tökéletes azonosságát, a reflektorokat, a vizes homokot, női csizmanyomokat, „égből aláhullott” holdautót, másodpercekig lobogó zászlót, kötéllel rángatott „holdonjáró” űrhajósokat, stb. stb.
- előtt senkinek sem nyílt lehetőség ezeknek a felvételeknek a személyes megtekintésére, manapság azonban bárki, a saját otthonában, a legkorszerűbb képfeldolgozó és –analizáló programokkal – saját maga leplezheti le a NASA egykori és a mai hazugságait. A kutatók ezt követően megoszthatják közösségi oldalaikon a munkájuk eredményét, és bárki számára lehetővé tudják tenni az egész világon. Internetes oldalak tömege mutatja be a holdraszállások hamis mivoltát, sokkal nagyobb számban találhatók meg, mint ahányan a valódiságukat igyekeznek alátámasztani. De ez így is van rendjén. Az embereknél előbb-utóbb betelik a pohár, a zsebükből kihúzott dollár tízmilliárdok árán nem arra kíváncsiak, hogy miként működnek a NASA – ma már – mesterséges intelligenciát alkalmazó hamisító programjai, hanem bizony, a valóságot szeretnék megismerni.
Robin Andrews PhD. 2016. július 20-án, a Mirrorban15 megjelent cikkében arról számol be, hogy reprezentatív felmérést készítettek brit emberek körében, vajon mit gondolnak a holdraszállásról. 52% határozottan kijelentette, hogy habár az Apolló-program a világ egyik talán legjobban dokumentált története, mégis, ennek ellenére, közönséges hamisítvány.
A 25-34 éves fiatalok körében ez az arány már egészen döbbenetes volt, 73% állította határozottan, hogy az egész színtiszta csalás. Az 55 évesnél idősebbek 62% még hitt a propagandának, és abban, hogy Armstrong valaha is a Holdon járt. Az „internetes generáció” tagjait már sokkal nehezebb becsapni, mint azokat, akik mai napig azt vallják: „de hát a TV- is bemondta…”
Természetesen „vissza” sem lehet menni a Holdra, hiszen az Apolló-űrhajósok soha nem is jártak ott, civiliek számára pedig „tiltott terület”, hiszen a Hold nemzetbiztonsági értéke felbecsülhetetlen, és egyébként is, ha oda magánember letenné a lábát, vagy akár olyan űreszköz, amelynek felbocsátó országa nem része a világméretű hamisítási kampánynak, akkor azonnal kiderülne, hogy a Holdon a valós viszonyok egészen mások, mint ahogyan azt a Stanley Kubrick által rendezett Apolló-programban láthattuk. Tehát, a végtelenségig fogják húzni a hazugságokat. Feltéve, ha az adófizetők ezt lehetővé teszik számukra.
A holdraszállás kapcsán gyanúsan sok dolog „tűnt el”. Nos, erre természetesen az a válaszom, hogy ami nem létezett, az már eleve nem is tűnhetett el…
A NASA azonban észbe kapott, és – persze kellő idő után – az eltűnt dolgokat valahogy rendre „megtalálta”, értsd, idő kellett nekik, amíg a nyilvánosság felé el tudták készíteni az adott hamis dokumentum-halmazt. Bár, esetenként még ezzel sem foglalkoztak.
A dolog olyan szinten nevetséges és szánalmas, mintha kiállnék egy előadás alkalmával a közönség elé, és azt mondanám, hogy képzeljék kedves Hölgyeim és Uraim, erre az előadásra egy Ferrari 250 GTO 1962-es modellel érkeztem (nagyjából 10 milliárd forintot ér), aki nem hiszi, megnézheti, itt parkol a Művelődési Ház előtt. Nem látják, hát az, hogy lehet?
A manóba, hát nem eltűnt!… Megismétlem tehát, ami soha nem létezett, az ugye el sem tűnhet! 2006. nyarán számolt be a világsajtó arról, hogy „700 doboz eredeti filmszalag tűnt el nyomtalanul a NASA archívumából”!16 (A gond az, hogy lényegében soha senki nem látott „eredeti” holdfelvételt, csupán a szkennelt változatokat.) Nos, már a címnél álljunk meg, hiszen ennyi filmszalag eltűntetéséhez nagyjából egy kamion kell.
A kérdésem az, hogy tényleg bárki elhiszi azt, hogy egy NASA irattárba beállít egy kamion, felpakolnak 700 doboz filmet, amely – minimum – többszörösen biztosított, fegyveres őrök, golyóálló üvegtárolók, páncélszekrények, termosztátos páncéltermek, stb. stb. és sorompók garmadáján át elérhető.
Majd szállítólevél, a legfelsőbb körökből származó katonai parancs és engedély híján, egyszerűen felpakol, miközben persze erre egyetlen tanú sincs, sem ipari kamera, sem semmi, aztán kihajt a rendkívüli szigorúsággal őrzött archívumból, és „eltűnik” nyomtalanul.
Mindezt úgy, hogy hónapokkal-évekkel később, a feketepiacon egyetlen egy filmtekercs sem bukkan fel. Valaki ezt tényleg elhiszi, hogy ilyen megtörténhet? Nos, ha igen, akkor valóban az illető menthetetlen. Még a Brit Koronázási Ékszereket sem őrzik olyan szigorúsággal, mint ahogy az „emberiség történelmének legnagyobb tette dokumentációit”.
A NASA annyit tett, hogy szóvivője – Grey Hautaloma – által „sajnálkozását fejezte ki”, és kijelentette, hogy „az emberiség történetében az egyik legértékesebb dokumentumnak hűlt helyét találták a rendetlen archívumban.”
És mindezt komolyan mondták!