A velencei nemesség történetét a velencei nemesek írták és őrizték.
Már a VI. századból vannak forrásaink a családokról, akik alapították és irányították a nagyhatalmaktól független, lagúnákra épült kereskedővárost. Tribuni-családoknak nevezték őket az első hivatalosan betöltött pozíciók, a „tribuni” után.
Történészek szerint ezek a családok a XIII. század végére kihaltak, a későbbi velencei patríciuscsaládok azonban a köztársaság felbomlásáig arra hivatkoztak, hogy nemesi rangjukat a Maritimorum Tribunitól kapták.
z lett hát az egyik nagy mítosz, ami azért volt különösen fontos, mert Velence örökös köztársaságát bizonyította, amelyben a nemesség nem királytól vagy hercegtől kap jogokat, hanem a város iránt tanúsított elkötelezettsége emeli a többiek fölé.
A gyakorlatban azonban, ha valaki elég ügyesen építette a kapcsolatrendszerét, elég nagy befolyásra tett szert a kereskedelem valamely területén, és bizonyította elkötelezettségét a köztársaság felé (ami abban mutatkozott meg, hogy kész volt egy nagyobb összeget letenni az asztalra), az könnyen felkerülhetett az „arany” listára.
1379 december 10-én volt az Aranykönyv egyik legfontosabb megnyitása, amikor harminc új család neve került fel a listára a chioggiai háborúban tanúsított magatartásuknak köszönhetően.
Az utolsó szerkesztésre pedig 1792-ben került sor, amikor száznyolcvankilenc család családfáján történtek változtatások Velence az egész világot szórakoztatta csodálatos palotáival, lagúnáival, ünnepeivel, méghozzá olyan jól, hogy senkinek sem fordult meg a fejében megkérdőjelezni a köztársaság történelmét, értékeit és szabályait. Velencén belül pedig a nemesség feladata volt az elkápráztatás, és boldogan tett is eleget neki.
Tudták, hogy ha nincs palota, amit a nép csodálhat, és nincs Nagytanács, amitől a nép retteghet; ha nincsenek ünnepek, amelyeken kiereszthetik a gőzt, és ha nincsenek pletykák, amikről beszélgethetnek, akkor előbb-utóbb kinyílik a szemük a társadalmi egyenlőtlenségekre, az igazságtalanságokra, és akkor oda minden hatalom.
Az egyik leghíresebb ilyen család a velencei Guelph-família, melynek leszármazottai közt vannak a német Hannoverek, amely dinasztiából származnak a Windsorok, tehát maga az angol királynő, II. Erzsébet is.
Az angol dr. John Coleman (aki korábban MI6-ügynökként dolgozott) 1992-ben írt egy könyvet Conspirator’s Hierarchy: The Story of the Committee of 300 (Az összeesküvők hierarchiája:
A 300-ak tanácsának története) címmel, amelyben azt állítja, hogy a XVIII. század óta létezik egy exkluzív csoport, amelynek tagjai a velencei Fekete Nemesség leszármazottai, és ők a mai világunk legbefolyásosabb üzletemberei, királyai, hercegei, akik titkos tanácskozásokon keresztül irányítják a világunkat.
A könyvben említi Walther Rathenau, a weimari köztársaság külügyminiszterének 1921. december 24-én megjelent írását is, ami a következőket állította:
„Csupán háromszáz ember (férfi), akik mind tudnak egymásról, irányítja egész Európa sorsát. Utódaikat saját követőikből választják. Ezek az emberek olyan hatalommal rendelkeznek, hogy el tudnák törölni az általuk értelmetlennek ítélt állam fogalmát úgy, ahogyan azt ma ismerjük.”
Hat hónappal a cikk publikálása után Rathenau merénylet áldozata lett. Coleman nyilván a megjelent írással hozta kapcsolatba a gyilkosságot, ami egy szélsőjobboldali terrorszervezet műve volt, és valószínűleg jobban kapcsolódott ahhoz, amit egy párttársa mondott egyszer Rathenaunak:
„Azért gyűlölnek annyira, mert zsidó vagy, és sikeresen menedzseled a német külpolitikát.
Te egy élő cáfolata vagy a Németországnak ártó zsidóságról szóló antiszemita teóriáknak”.
Ezen elméletek alapján a Fekete Nemesség mai utódja a Bilderberg-csoport, amely minden évben különböző tagokkal ülésezik.
Ők befolyásolják és irányítják az egész világot, kezdve a világgazdasággal, a politikán át egészen a háborúk kirobbantásáig.