“A hullazsákok követnek is, nem csupán zsákok. ismerősök, kollégák, barátok arcát is láthatod rajtuk”

Egy egészségügyi dolgozó kendőzetlen beszámolója egy napjáról a “covid-pokolról”…

“A hullazsákok nem csupán zsákok. Emberformájuk van. Látod, hol a fej, hol a láb, hol vannak a kezek. És ha nagyon fáradt vagy és nem készültél fel rájuk, akkor arcokat is láthatsz rajtuk. Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek…”

A nyitókép illusztráció!

44 éves nő, szülőkkel, férjjel, gyerekekkel. Múlttal, de már jövő nélkül. Agyhalott.

Nem tudom, mi lett vele végül, mert behívtak a vörös zónába, hogy a műszak második felét ott dolgozzam le. Beöltözve, hat órán keresztül, étlen-szomjan, mosdó nélkül.

A vörös zónába belépni olyan, mint besétálni egy állóháború közepébe. Fülsüketítő a kontraszt a rendezett, csendes zsilip és az ajtó túloldalán száguldó szervezett fejetlenség között. Odabent mindenhol betegek, sérültek küzdenek a levegőért, szorongatják az oxigénpalackjaikat, családtagjaikat hívják, miközben űrruhás orvosok, ápolók rohannak el mellettük, meg-megszólítva egy-egy beteget, meg-megigazítva egy-egy orrszondát, maszkot. És sosincs csönd. Valaki mindig köhög, valaki mindig küszködve, kapkodva, hörögve próbál levegőhöz jutni, az oxigén folyamatosan sziszeg, az ápolók egymásnak kiabálnak, hogy a védőfelszerelés kapucniján át is hallják egymást. És valaki mindig sír.

𝘌𝘻 𝘤𝘴𝘢𝘬 𝘦𝘨𝘺 𝘴𝘪𝘮𝘢 𝘮𝘦𝘨𝘧á𝘻á𝘴, 𝘮𝘪𝘯𝘦𝘬 𝘧ú𝘫𝘫á𝘬 𝘦𝘻𝘵 𝘧𝘦𝘭 𝘦𝘯𝘯𝘺𝘪𝘳𝘦?

Aznap sem volt másképp. A vörös zónában mindenhol betegek ültek, feküdtek, guggoltak. Annyian voltak, hogy alig fértek el a váróban. Annyian, hogy biztos voltam benne, hogy ha a végletekig feszítjük is magunkat, ennyi embert egyszerűen nem tudunk rendesen, időben ellátni.
Ahogy indultam volna befelé, kinyílt mögöttem a zsilipajtó, és két betegszállító sétált be, kezükben öt oxigénpalackkal.

Ennyi oxigén van összesen a kórházban, jól osszátok be – mondta az egyik, majd letették a palackokat és kisétáltak.

Szorító mellkassal fordultam vissza a betegek felé. Öt palack. Legalább hatvan betegre. És ki tudja, mikor jön a következő szállítmány. Hajnali egy óra volt, úgyhogy reggelig már valószínűleg nem fog jönni.

𝘕𝘦𝘮 𝘬𝘢𝘱𝘰𝘬 𝘭𝘦𝘷𝘦𝘨ő𝘵!

Ennyi beteget nem tudunk ellátni, gondoltam újra. De akkor is megpróbáljuk.

Gyomorgörccsel kerültem meg a több tucat kiürült oxigénpalackot, és sietve elindultam a kórtermek felé. A sokktalanítóba osztottak be, három, magáról alig tudó beteghez. Igyekeztem minél gyorsabban orientálódni, megtudni, kinek mi baja, amikor megjelent egy férfi az ajtóban.

Mikor lesznek már kész a laboreredményeim? – kérte rajtam számom.

Nem tudom, uram – vallottam be őszintén. – Nem tudom, mikor vették le és küldték el a mintáit. Általában pár óra szokott lenni, mire elkészül.

Elképesztő, hogy itt milyen lassan dolgoznak – hányta a szememre, majd visszasétált a helyére.

Megpróbáltam újra az előttem fekvő betegre koncentrálni. Lecseréltem az infúzióját, ellenőriztem, hogy a monitor jól van-e felrakva. De akárhogy próbáltam koncentrálni, nem tudtam kizárni a folyosóról beszűrődő hörgéseket.

𝘐𝘯𝘧𝘭𝘶𝘦𝘯𝘻á𝘣𝘢𝘯 𝘵ö𝘣𝘣𝘦𝘯 𝘩𝘢𝘭𝘯𝘢𝘬 𝘮𝘦𝘨, 𝘮𝘪𝘯𝘵 𝘦𝘣𝘣𝘦𝘯 𝘢𝘻 ú𝘫 𝘫á𝘳𝘷á𝘯𝘺𝘣𝘢𝘯, 𝘯𝘦𝘮 𝘬𝘦𝘭𝘭 𝘦𝘵𝘵ő𝘭 𝘧é𝘭𝘯𝘪!

Közben befutott egy ápoló, aki megkért, hogy vegyem le a laborokat egy betegtől. Majd egy másik, aki egy infúziót szeretett volna beköttetni. Majd ismét az első, hogy vegyek gyorsan artériás mintát is valakitől. Majd egy harmadik, hogy rakjam át az egyik beteget százas maszkra, mert az ötvenes nem elég neki.

𝘚𝘦𝘨í𝘵𝘴𝘦𝘯, 𝘬é𝘳𝘦𝘮…. 𝘈𝘯𝘯𝘺𝘪𝘳𝘢 𝘧á𝘫 𝘢 𝘮𝘦𝘭𝘭𝘬𝘢𝘴𝘰𝘮, é𝘴… 𝘏𝘪á𝘣𝘢 𝘢𝘻 𝘰𝘹𝘪𝘨é𝘯, 𝘯𝘦𝘮 𝘦𝘭é𝘨… 𝘈 𝘭𝘦𝘷𝘦𝘨ő…

Tíz perce sem voltam bent, de már el voltam úszva a munkával, és tudtam, hogy úgyse fogom magam utolérni, akármennyire sietek is.
Nem sikerült elsőre megszúrnom a beteget a folyosón. Két kesztyűben, szemüvegben minden nehezebb, ráadásul már nagyon ki voltam merülve.

Maga valami kezdő, hogy ennyire nem érti a dolgát? – mordult rám a beteg, akinek a branült próbáltam behelyezni.

Ne haragudjon, megpróbálom még egyszer, és ha akkor sem sikerül, hívok egy kollegát -válaszoltam, de tudtam, hogy nincs kit hívni, senki sem ér rá. Összeszorítottam a fogam, és kínkeservesen sikerült másodjára behelyeznem a branült. – Meg is vagyok – mosolyogtam a betegre megkönnyebbülten.

Na végre – jött a felelet. – Hihetetlen, hogy erre ennyit kellett várni!

Ne haragudjon – próbálkoztam újra. – Látja, hogy milyen sok a beteg, higgye el, igyekszünk…

Jaj, ne jöjjön már nekem ezzel az dumával – szakított félbe ingerülten a beteg. – Hallottam, hogy még bőven van hely a kórházakban. Bár, ha ilyen lassan dolgoznak, nem csodálom, hogy mégis ennyien hallnak meg ebben az influenzában.
Nem tudtam megérteni, hogy mondhat valaki ilyet, miközben itt ül, egy váróteremből átalakított kórteremben, ahol egymás-hegyén hátán ülnek a betegek. Úgyhogy inkább csak csöndben felálltam, és otthagytam, hadd szidjon tovább a hátam mögött.

𝘕𝘦𝘮 𝘬𝘢𝘱𝘰𝘬 𝘭𝘦𝘷𝘦𝘨ő𝘵 𝘢 𝘮𝘢𝘴𝘻𝘬𝘣𝘢𝘯, 𝘮𝘪𝘯𝘦𝘬 𝘬é𝘯𝘺𝘴𝘻𝘦𝘳í𝘵𝘪𝘬 𝘦𝘻𝘵 𝘳á𝘯𝘬?! 𝘕𝘢 é𝘴 𝘢 𝘴𝘻𝘢𝘣𝘢𝘥𝘴á𝘨𝘩𝘰𝘻 𝘷𝘢𝘭ó 𝘫𝘰𝘨𝘰𝘮𝘮𝘢𝘭 𝘮𝘪 𝘭𝘦𝘴𝘻?!

Ahogy feladtam a mintákat, már tolták is be a következő beteget a sokktalanítóba. Meghallgattam az ápoló referálását, majd megnéztem, milyen terápiát írt fel az orvos.

A betegnek diabeteses ketoacidosisa volt, inzulin és folyadék kellett neki. A folyadékot bekötöttem, de az inzulin beadásához perfúzor kellett, az viszont már nem volt több a mi részlegünkön.

Tudtam, hogy sietni kéne. Tudtam, hogy ez sürgős, és hogy még rengeteg feladat vár rám. De egyszerűen annyira ki voltam merülve, hogy már nem tudtam sietni. Korábban futva indultam volna azért a perfúzorért. Most alig vonszoltam magam.

𝘕ő𝘷é𝘳𝘬𝘦, 𝘩𝘢 𝘨é𝘱𝘳𝘦 𝘵𝘦𝘴𝘻𝘯𝘦𝘬… 𝘈𝘻 𝘢𝘻𝘵 𝘫𝘦𝘭𝘦𝘯𝘵𝘪, 𝘩𝘰𝘨𝘺… 𝘏𝘰𝘨𝘺 𝘮𝘦𝘨 𝘧𝘰𝘨𝘰𝘬 𝘩𝘢𝘭𝘯𝘪?

Elindultam az osztály másik a covid részlege felé, ahol a noninvazívan lélegeztetett betegek feküdtek. Pár hónapja elképzelhetetlen volt, hogy lélegeztetett betegek hosszabb ideig feküdjenek a sürgősségin; az ő ellátásuk az intenzív osztály feladata. De most már ott sincs hely, úgyhogy mi is kialakítottunk egy intenzív osztály. Nincsenek intenzíves orvosaink, ápolóink, és nagyon limitált az eszköztárunk.

De nincs más választásunk.
Ahogy haladtam át a mi részlegünkön, többen is utánam szóltak – ’éhes vagyok’, ’pisilnem kell’, ’nővérke, segítsen már’-, de céltudatosan mentem tovább a két osztályrészt összekötő folyosón. Ez legalább egy olyan feladat, egy olyan probléma, amit meg lehet oldani. Ma már kevés van az ilyenekből.

𝘖𝘭𝘥𝘫á𝘬 𝘧𝘦𝘭 𝘢 𝘭𝘦𝘻á𝘳á𝘴𝘰𝘬𝘢𝘵, 𝘬𝘰𝘤𝘴𝘮á𝘣𝘢 𝘢𝘬𝘢𝘳𝘰𝘬 𝘮𝘦𝘯𝘯𝘪, 𝘣𝘶𝘭𝘪𝘻𝘯𝘪 𝘢𝘬𝘢𝘳𝘰𝘬!!

Elsétáltam a katonai ágyak mellett, amiket a héten kaptunk a Honvédségtől, hogy ezekkel bővítsük a fekvőhelyeket, de még nem sikerült kitalálnunk, hogy hova rakjuk őket, mert már sehol sincs hely. A következő folyosóra fordulva megbotlottam egy hordágyban. Itt sose szokott hordágy lenni, úgyhogy nem számítottam rá, ráadásul a szétkarcolt szemüvegben amúgy is nehezebben látok. A térdemet dörzsölve álltam fel, és néztem újra körül, hátha máshol is változott valami.

Változott.

A folyosó teljes hosszábban álltak a hordágyak, szépen, glédában a fal mellett.

Mindegyiken fekete hullazsák.

Egy pillanatra nem kaptam rendesen levegőt. Csak azt éreztem, hogy én ezt nem bírom, nekem innen azonnal ki kell mennem, nem bírom tovább ezt a ruhát, a dupla maszkot és dupla kesztyűt, nem kapok levegőt, nem bírom a folyamatos zajt, a kiabálást, a folyamatos ’siessen már’-t, ’segítsen már’-t és ’mi tart ennyi ideig’-et, hogy mindenkinek kell valami, belőlem, belőlünk, pedig már nem maradt semmi, csak a kimerültség, a bizonytalanság és a tehetetlen düh.

De nem mehettem ki. Még volt három óra, amit bent kellett eltöltenem. Három keserves óra.

A hullazsákok nem csupán zsákok. Emberformájuk van. Látod, hol a fej, hol a láb, hol vannak a kezek. És ha nagyon fáradt vagy és nem készültél fel rájuk, akkor arcokat is láthatsz rajtuk.

Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek, mit szeretnek csinálni a szabadidejükben. Vagy olyan betegek, akiket már csak lélegeztetőgépen láttál, és nem tudtál velük beszélgetni, de azért rájuk mosolyogtál, szóltál hozzájuk pár kedves szót.

És ha nagyon ki vagy merülve, ismerősök arcát is láthatod rajtuk.

Kollegáidét, barátaidét, családtagokét.

És a hullazsákok követnek is. Látod őket álmaidban, amikből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad. És egy idő után akkor is, amikor csak behunyod a szemed. Ott fekszenek, hidegen, mereven, néha megmozdulnak, néha nyögnek, néha a neveden szólítanak.

És néha nem tudsz máshogy gondolni rájuk, mint a saját hibáidra, olyan dolgokra, amiket talán megelőzhettél volna, ha egy kicsit okosabb vagy gyorsabb vagy, ha kicsit jobban koncentráltál volna, ha kicsit többet dolgoztál volna, ha, ha, ha…

Amikor vége lett a műszaknak, és végre kivetkőztem a védőruhából, levettem a szemüveget és a maszkot, és egy pillanatra megint kaptam levegőt. Kisétáltam a kórházból, megálltam az udvaron, és nem tudtam megállítani a könnyeim.

Igyekeztem halkan sírni, nehogy valaki meghalljon, mert tudtam, hogy mindenkinek meglenne a véleménye rólam – a kollegáim azt mondanák, hogy szokj hozzá, csak rosszabb lesz; a betegeket pedig az érdekelné, hogy miért nem dolgozom épp.

És aki nincs itt bent, velünk, az azt kérdezné, hogy ha ennyire nem bírom, miért megyek vissza újra és újra. Végtére is, én csak egy medikus vagyok, önkéntesen járok a kórházba.

És az ilyen kérdésekre nincs válasz.

Mert aki ezt megkérdezi, az nem érti, hogy milyen borzasztó a helyzet, hogy minden emberre szükség van, és hogy ha csak egy medikus is vagy, akkor is oda kell adnod minden szabadidőd és energiád, hátha tudsz segíteni, csak egy embernek, csak egy valakinek, csak egyszer.

És ahogy kilépek az udvarról, és sétálok hazafelé, a hullazsákok követnek. És fogalmam sincs, mikor fognak végre magamra hagyni.