“Sírtam, hogy nem fogom látni felnőni a fiamat…” A másfél éves kisfiukhoz mentőt kellett hívni, annyira beteg lett.
De mindkét fiatal szülő és az egyik nagymama is megkapta a fertőzést.
Naiv kérdés lehet, de miért nem képesek olyan oltást kifejleszteni, ami megakadályozza azt is, hogy valaki elkapja a vírust…?!
Balázs az első tüneteket munkába menet tapasztalta. A nagy nyári meleg után szelesebbre fordult időben elkezdett fázni, de akkor még fel sem fogta, hogy ez nem az időjárás változása miatt van.
Eszébe sem jutott, hogy covidos is lehet. Komolyan veszi a járványt, nem is használ eldobható vagy mosható maszkot. Egy komolyabb, műanyagot használ, amiben cserélhető a filter. Azt mondja, ebben az a legjobb, hogy távoltartja az embereket.
„Az utasok úgy meglepődnek, hogy betartják a másfél métert, és nem akarnak a nyakamba lihegni vagy köhögni.”
Pestről vidékre ment dolgozni. A 60 kilométer per órás szélben a rövid nadrág, póló kevésnek bizonyult, így kapott egy kölcsönpulóvert. Napközben még élvezte is, hogy kicsit fázik a hosszú kánikula után.
„Otthon kézmosás után megöleltem a kisfiam, megpusziltam. Ugyanezt a párommal is elkövettem, valamint az anyósom is itt volt épp a konyhában” – idézi az utóbb jelentősnek ítélt pillanatokat.
Estére már érezte, hogy több lehet ez, mint időjárás.
A közérzete változása miatt azt gondolta, megfázott.
Az éjszaka nagy fordulatot hozott, lázasan, nagyon megviselten ébredt.
„Úgy keltem fel, mint aki nagyon komolyat bulizott volna éjjel Londonban, Edmonton Greennél vagy mintha átugrottam volna Tottenham-ba egyet focizni a haverokkal.”
Csütörtök volt, jelezte a főnökének, hogy megfázott, be is lázasodott, szerez gyógyszert és hétfőre jobban lesz.
Felhívta a háziorvosát és elmondta, hogy lázas, folyik az orra, és megemlítette, hogy sajnos az ebédet sem élvezi, a rántotthúsnak sem az illatát sem az ízét nem érzi.
Azonnal tesztet kértek tőle. Biztos volt benne, hogy ezt túlreagálta az orvos, hiszen két oltása is van, igyekszik vigyázni magára, és ismeri ezt az érzést.
„Szerintem csak megfáztam. Gondoltam csak ismerem már a testem 35 éve. Nagyot tévedtem.”
Amikor az orvos azt kérdezte, tud-e mozogni, akkor is csak azt gondolta magában, hogy persze, hisz csak megfázott.
Beküldték tesztre a 13. kerületbe a 11-ből. Pedig a közeli vérellátóban is tesztelnek egyébként. Autója nincs, metrópótló busszal vágott neki az útnak.
„Hiába volt időpontom, érkezési sorrend volt. Én az utca másik oldalán vártam, mert több köhögő ember volt 30 méteren, mint 2 éve télen a könnygáztól a Kossuth téren.”
Gyorstesztje negatív lett, újabb megerősítést érzett, hogy persze, hiszen csak náthás. A PCR eredményét két nap múlva kapta meg, hogy mégiscsak covidos.
Addigra egyre rosszabbul lett, egyre gyengébb is volt. Mégis meglepte az eredmény, és meg is rémült. Nyolc éve nem volt beteg.
A népegészségügyi hivatalból jött egy e-mail, hogy számoljon be mindenről: kivel él, kivel találkozott, mit evett és szüksége van-e önkormányzati segítségre. Szüksége lett volna, például bevásárolni, de hiába jelezte, senki nem telefonált vagy csöngetett azóta sem.
Kérték, hogy nyomtassa ki a piros táblát, amin jelzik, hogy covidos van a lakásban.
„Nincs nyomtatóm, kimenni pedig nem mehetek. Felhívtam a Népegészségügyi Központot. Ők az önkormányzathoz irányítottak, ott meg vissza a népegészségügyihez.”
Dühös lett, mert attól tartott, hogy jön a rendőrség és megbünteti. A kapitányságot tárcsázta.
„Három embert kapcsoltak, végül egyvalaki azt mondta, írjam ki egy fehér lapra a szöveget!”
Végül a piros táblát az anyós nyomtatta ki.
Ő is megbetegedett, ő hét napig várt a tesztre. Ő is kért önkormányzati segítséget, ő sem kapott.
Balázsnak hőemelkedése volt, 37.4, ez állandóra állt be egy hétre.
Az állapotom kezdett hasonlítani egy gázolt kutyáéra. Csak feküdtem és igyekeztem levegőt kapni, ami nehezen sikerült. Minden belélegzésnél fájtak a bordáim, sípolt a tüdőm és olyan hurutot köhögtem fel, amit 35 éve soha.
Kapott Favipiravirt, antibiotikumot. Elfogyott 5 doboz láz- és fájdalomcsillapító.
„Közben a fiam, a kis életvidám szeretetcsomag egyik pillanatról a másikra elfeküdt. Nem futkosott, nem játszott. 39 fok fölé ment a láza estére.”
Három napig nem tudták csillapítani a lázát. Hívták a gyerekorvost, nem érték el, asszisztensnek elmondta, hogy a gyerek lázas napok óta, ő pedig covidos. A doktornő átvette a telefont, elhadarta, hogy sok folyadék, vegyen be lázcsillapítót és gyógyulgasson, majd letette a kagylót.
A szülők értetlenül néztek egymásra, de másnapra jobban is lett a gyerek, kezdtek megnyugodni. Este viszont a kisfiú hirtelen rosszabbul lett.
„Fürdés után égtelen ordítozásba és hörgésbe kezdett. Egyikünk sem tudta megnyugtani, sem elérni, hogy vegyen normálisan levegőt.”
„Fullad a gyerek! Hívd a mentőket! – ordítottam a páromnak.”
Tíz perc alatt megjött a gyermekmentő. Gyorstesztet csináltak, azt mondták, 10 perc múlva lesz eredmény, de azonnal lett, nem is csík, hanem egy nagy paca. Ez sokkolta az apát.
„Közben a nappali átalakult egy orvosi szobává. Volt itt minden. EKG, defiblirátor, oxigén, plusz két nagyon profi, szkafanderbe öltözött gyermekorvos.”
Bementek a Heim Pál kórházba. Az apa azt hitte, a covid-osztályon tömeg lesz.
„Már láttam magam előtt a tucatkórtermet ezer gyerekkel, ugyanennyi szülővel. Tévedtem.
Bár ilyen lenne a magyar egészségügy mindenütt! Külön kórteremben külön ágy a betegnek, külön a szülőnek. Saját fürdőszoba, klíma, mint egy szálloda.”
A gyerek kapott infúziót és rengeteg vizsgálatot elvégeztek rajta. Nem volt gyulladás a szervezetében, így másnap estére hazamehetett.
Balázs ment be a gyerekkel előbb, de otthon hagyta a Favipiravir gyógyszerét, így haza kellett mennie taxival. Ő otthon maradt pihenni, az anya ment be a kisfiúhoz.
Amikor hazamentek, Tünde is meg akarta tudni, ő nem fertőződött-e meg.
Maga oltott ember, önre nem vonatkoznak a szabályok, oda megy, ahova akar.
– mondta a háziorvosa.
Nem értették, de úgy gondolták, jobb, ha most az anya is tartja a karantént. Mire lejárt volna, jött a fordulat, Tünde is elkezdte magát rosszul érzeni, ugyanúgy, mint Balázs.
Az orvos azt mondta, a mentők jönnek tesztelni, előtte küldenek sms-t, és ne egyen, igyon 3 órával előtte. Hívták a mentősök, hogy menjen be tesztelőhelyre, mondta, hogy covidos a családja, nem menne.
3-5 nap múlva ígérték, hogy akkor kimennek hozzá, de másnap váratlanul ott voltak. A 3 órás éhgyomor csak véletlenül sikerült. A teszt sem ment egyszerűen.
A mentősök beletörték a pálcát a párom orrába, és tőlem kértek egy csipeszt, hogy ki tudják venni.
Két nap múlva jött az eredmény, Tünde is pozitív. Neki másfél hétből hat nap volt nehéz. Az arcüregére, a tüdejére és a torkára ment rá a fertőzés. Egyik este olyan rosszul volt, hogy a mentő kihívásán gondolkodtak, de sikerült otthon meggyógyulnia.
Balázs megpróbált visszamenni dolgozni, mert elvileg mehetett volna, de a főnöke azt kérte, ha a felesége pozitív, akkor ne vigyen be a ruháján, haján semmit, mert van három oltatlan kollégájuk.
Ő és Tünde is Pfizer oltást kapott. Balázs szerint ennek köszönheti, hogy él.
„Állítom, hogy ezért éltem túl. Az ellenségemnek sem kívánom ezt a betegséget. Négy hete voltam beteg és még mindig csak 60%-on mozgok. Ha két emeletet le vagy felmegyek, meghalok. Még mindig köhögök, nagyon izzadok, nem alszom eleget, rémálmaim vannak. Depressziós vagyok. A fiam 3 napig volt nagyon lázas, nem akart enni, inni, négy napig és a legrosszabb a fulladás volt. Most talán post covidja van. Váratlanul elkezd sírni, rohan, hogy vegyem fel és öleljem. Ez lehet 20 perc vagy egy óra is.”
Balázs biztos abban, hogy augusztus 2o-án fertőződött meg a Várkert Bazárban.
„Amióta a fiam megszületett, csak a boltba mentünk, és most ki akartunk mozdulni. Sajnos bedugultunk a tömegbe, nem tudtunk menekülni sem, rengeteg ember volt, a maszk meg nem kötelező.”
Balázs nem gondolta, hogy fiatalon, egészségesen őt is megfertőzi a vírus, pláne nem gondolta, hogy a kisfiát is. Azt mondja, a járvány alatt 15 ismerősét veszítette el. Ketten a lépcsőházukban is belehaltak a covidba. Átértékelte az életét.
Inkább életem végéig hordom a maszkot, felveszem a harmadik oltást is, de ezt nem akarom újra megélni. Rettenetes halálfélelmem volt. Amikor a legrosszabbul voltam, sírtam, hogy nem fogom látni felnőni a fiamat.